Vastag falak, ablakon, ajtón rácsok, magadba roskadva kuporogsz. Nincs, ki kinyissa, mert kulcsa, a te zsebedben lapul, egy napra várva.Tovább olvasom…
Megtöri a Hold fénye a sötét eget, lassan kígyózik az álmos tájon, nem látod, hol a vége és a kezdet, összetartoznak, mint a szerelmes párok.Tovább olvasom…
Az idő rejtélyes folyam, rohanó, zúgó sodrában nincs pihenő, nincs megállás. Illékony napok, egyre csak jönnek, szűntelen, majd, ahogy jöttek, elmúlnak.Tovább olvasom…
Keserű kincs a vigasság napja, Na most hagyj, hagyj magamra. Felépült fejem felett a sátor, De csak az eget nézni vágyom, úgy vágyom.Tovább olvasom…
A kitaszított, cserbenhagyott káosz – félő –, még egyszer már ritkán akarhat élet-egésszé rendeződni. Óvópincék vagy légó-bunkerekTovább olvasom…
Már mindenki szíve kifosztott kincsesház kell, hogy legyen?! Előre nyújtják nyomorgó kezeiket:Tovább olvasom…
Egyre síkosabb testű immár a körbekerített, meztelencsiga sötétség. Élesednek, vészjóslóvá lesznek a baljóslatú, ikra-fények is;Tovább olvasom…
Láttam, mikor a szűz havat marék só olvasztja át. Meg sem született növénynek mérgezve az italát.Tovább olvasom…