Az idő rejtélyes folyamán

Antal Izsó

Az idő rejtélyes folyam, rohanó, zúgó sodrában
nincs pihenő, nincs megállás.
Illékony napok, egyre csak jönnek, szűntelen,
majd, ahogy jöttek, elmúlnak.

Helyükbe mások, újak érkeznek,
s ezek is eltűnnek.
S ha netán mégis marad is valami belőlük,
az csupán az egyre jobban halványuló emlék.
És közben múlik, folyvást telik az élet.
A körforgás rendben megy tovább:

A nap felkel, magával hozza a reggelt,
ideje véges, egy-két röpke óra,
és máris itt van a többórás, hosszabb nappal,
melynek végén a fények kihunynak,
nyugovóra térnek,
s az új érkező, a kurta est alatt,
már békés álmot alszanak.
De e napszak ideje is véges, gyorsan lejár.

Szorosan nyomában követi őt az éjszaka.
Jöttével, mint ijesztő, feneketlen mély szakadék,
mindent átható, mindent elfedő sötétség borul a világra.
Fekete leple alatt titokzatos hangok hallatszanak,
miközben a sötétben minden irányban
sejtelmes árnyak bújnak, osonnak,
ahol még a síri félelem is,
fény hiányában csupán bizonytalanul lépdel,
semmit sem lát,
a sötétben félve, vakon botorkál.

Az utcák üresek, csak a szél kószál egyedül búsan,
a néma házak közt szótlan,
és időnként szegény, fájón sírja el panaszát:
nincs senki, kivel meg tudná osztani keserű bánatát.
Szívét nyomja, bántja, hogy nincs társa.
Míly más, míly könnyebb is volna sorsa,
ha bánatában párjával is osztozna.

Az éjszaka uralma jelentős ugyan,
de véges, akár a többi napszaké.
És minden kezdődik elölről újra:
már pirkad a hajnal,
dereng,
utána lépked ismét a reggel,
az álmos nap újra felkel.

Ébredezik a világ, és ez így megy tovább
körbe-körbe mindörökre,
míg az Úr azt nem mondja egyszer,
hogy most itt a vége, és
Állj!