A Fény és a Keserűség Kertje

Volt egyszer egy belső kert, ahol a gondolatok sűrű, tüskés bozóttá nőttek. A közepén egy forrás fakadt, de vize vérvörös volt, és keserű. Aki e kertbe tévedt, elfelejtette a nevét, csak a fájdalmat ismerte: ez volt a „balgaság hona”.
Egy éjjel a kert felett megnyíltak a Mennyei Kapuk. Nem jött senki, csak egy sugárzó jelenlét ereszkedett le, mint a harmat. Ez a Jelenlét nem kezdett el harcolni a tüskékkel. Egyszerűen csak „megfogta” a kert jobb oldalát, ahol a Nap kél. A sugár érintésére a vérvörös forrás kitisztult, és a keserűség helyén a csend kezdett el növekedni. A kert rájött: nem a bozóttal kell küzdeni, hanem az ég felé nyílni. Ahogy a csillagok rendje megjelent a víztükörben, a kert dicsőségbe öltözött, és többé nem volt magányos, mert az Örökkévalóság Szent Királya költözött a lugasaiba.