Engedd el!

Cserepes szájjal szólt hozzám.
A hangja olyan volt, mintha egész éjjel nem ivott volna vizet.

– Kék az ég, s zöld a fű. A lelkem mélyén sötétséget érzek.

Az udvaron álltunk. A nap tényleg élesen sütött. A fű túl zöld volt, már-már bántó.
A szája szélén fekete festék száradt. Ugyanolyan, mint ami a mi garázsunkban állt félig nyitott dobozban.

Nem a szemembe tekintett. A vállam fölött nézett, mintha valakit keresne mögöttem.
Anyám a konyhában volt. Az ablak résnyire nyitva. Nem mozdult.

Kormosné furcsa asszony volt. Mindig tudta, mikor nincs itthon anyám.
És mindig akkor jött át valamit kérni. Cukrot. Sódert. Pumpát a biciklihez.
Apám ilyenkor nem sietett vissza.

A kert fényes volt régen. Apámmal együtt locsoltuk.
A víz csillogott a leveleken, ő pedig azt mondta:
– Látod? A zöld csak akkor marad zöld, ha gondozzák.

Nevetett. Akkor még nevetett.

A garázsban sosem állt autó. Csak a lyukas bicikli.
És a zsinór.
És a fekete festék.
És pár darab szög egy befőttesüvegben.

A festék szaga nehéz volt. Olyan, ami beleül az ember orrába, és estére sem engedi.
Apám néha kinyitotta a dobozt, belenézett, aztán visszacsukta. Mintha valamit mérne.

Otthon egyre hangosabb lett minden.
A tányércsörgés.
Az ajtócsapódás.
Anyám sírása a fürdőszobában, vízcsap megnyitva, hogy ne hallatszódjon.

Apám néha kiment a kerítéshez.
Onnan át lehetett látni Kormosné udvarára.
Ott mindig rend volt. A ruhák fehérebben száradtak a kötélen, mint nálunk.

Aznap délben különös csönd volt.

– Hozzok egy széket – mondta apám. – Meg a kalapácsot.

A hangja nem volt mérges. Nem volt szomorú sem.
Üres volt.

Körbenéztem a garázsban. A napfény egy keskeny csíkban esett be a porba.
A földön három papír feküdt.

Vigyázz.
Ne engedd.
Hagyjad.

A betűk apám írásával voltak. Felismertem az „a”-kat.
Nem tudtam, melyik nekem szól. Gyorsan zsebre tettem mindhármat.

Apám közben behozta a széket. Letette a gerenda alá.
A festékes doboz mellé állította.

– Menj ki egy kicsit – mondta.

Kimentem.

A kertben álltam. A fű tényleg zöld volt. A napfény túl fehér.
A locsolócsőből víz csöpögött.
Számoltam a cseppeket, mintha az időt tartanám vissza.

Az óra bent a konyhában tizenkettő óra hetet ütött.
Hallottam minden ütést.

Egy.
Kettő.
…
Hét.

Aztán egy másik hang.

Nem kiáltás.
Nem hosszú.

Csak egy tompa csattanás.

A garázsban először a fekete festéket láttam meg. Kiömlött.
Lassan terjedt a betonon. Mint valami árnyék.

A szék eldőlve.
A zsinór feszes.
Apám teste mozdulatlan.

A szája nyitva volt. Mintha levegőt akarna.
A szemében nem volt már harag.

Ordítottam. Nem tudom meddig.
A szomszéd udvarán megmozdult a függöny.

Kormosné ablaka résnyire nyílt.
Aztán visszazárult.

Amikor a hullakocsi érte jött, az ég még mindig kék volt.
A fű még mindig zöld.

Anyám nem sírt hangosan.
Csak a kezét tördelte.

A zsebemben a három papír összegyűrődött.
Kivettem őket.

Vigyázz.
Ne engedd.
Hagyjad.

Sok év kellett, mire rájöttem:
nem biztos, hogy neki szóltak.

Talán nekem.

Azóta, ha túl zöld a fű, vagy túl kék az ég, mindig feketébbnek látom egy kicsit.

És néha még most sem tudom, melyik cetlit kellett volna odaadnom.