Z generációs barátság

A baráti szakítás egy manapság trendi kifejezés arra, amikor két humanoid jó ideig látszólag sülve főve együtt van, majd egyszer csak az egyikük meg akarja szüntetni a kapcsolatot.

Mert: valamiben nem értenek egyet, mert az egyik minden áron életvezetési tanácsadót akar játszani a másik felett, (holott inkább a saját portáján kéne söprögetni), de a másik erre rohadtul nem vevő, mert nem vagytok mindketten egybites divatmajmok és nem szöktetek meg hazulról, vagy mentek el mindketten gályarabnak gyárazni valami szükségtelen méregdrága vacakért, ami amúgy is csak foglalná a helyet, vagy pedig a haver szimplán csak azért dob, mert elértél valami nagyobb sikert, amit ő nem.
Ilyenkor az illető látszólag elkezd távolságot tartani, te meg jóhiszeműen azt hiszed nincs különösebb oka, valójában viszont mint tűt a szénakazalban keresi, hogy miért is kéne mindenkinek IS utálni téged, és persze ilyenkor aki keres az talál, majd mielőtt végleg kizárna az életéből beközli, hogy igazából örülhetsz, hogy elviselt, még ha eleinte már-már kellemetlenül túl szép, hogy igaz legyen szinten nyáladzásig ömlengett is, hogy mennyire imád téged. Ezt természetesen a záróvizsgák előtti időszakban, amikor alapból is síkideg vagy és szétrobban a fejed, mikor máskor? Te meg csak ott állsz, és nézel magad elé, hogy ezt most miért? Hiszen hányszor hallgattad meg, vagy másolg rólad házit?

Otthon, fiókban szégyenteljes titok módjára rejtőznek az oklevelek, mintha nyolcasával lapozható pornóújságok lennének. Egy-egy ilyen papír valahol arra emlékeztet, hogy melyik haver lépett meg. Meg hogy milyen mondvacsinált indokokkal: elszálltál magadtól, túl hangosan vetted a levegőt, kiveszett belőled az alázat! És a már rég volt, felejtsd el, ne foglalkozz vele és társai semmitmondóságán, meg rokonok én megmondtamozásán túl egyetlen sovány vigasz marad:

A tudat, hogy legalább senki nem fog bokorra dobott használt óvszerekről fotókat küldözgetni tetves hajnali háromkor.

Végül is, minden rosszban van valami jó.