A SZÍV LENCSÉJÉN KERESZTÜL

Ma lesz a napja, hogy végre kemény négyéves hajcihő után, amiben azért bőségesen volt helye nyilvános megaláztatásoknak és kisebb-nagyobb kekeckedő gyilkos-tréfáknak, végre odaáll majd álmai gyönyörű és szépséges nője elé; letérdel, akár egy romantikus, kissé szeleburdi Don Quijote lovag, és felteszi neki a nagy kérdést: – Volna kedved a barátnőm lenni?!
A fenébe, édes, kábító, ábrándos álmaiból a digitális ébresztőóra irritáló, agyzsugorító, sípoló hangja keltette fel, később aztán pontosan anyukája is megjelent, aki kicsit mindig úgy viselkedett, mintha éppen késésben lett volna valahonnét, vagy elfelejtett volna valami nagyon fontos dolgot, és most úgy érezte, sürgősen intézkednie kell. Apja is hasonlóképp viselkedett, bár őt egyre ritkábban és csupán csak a kivételes alkalmak idején láthatta, hiszen kamionsofőr lévén jóformán egy évben jó, ha karácsonykor és egy-egy elszalasztott szülinapra jött haza. Bár nagyon hiányoztak számára az ún. tipikus emberi kapcsolatok, előbb-utóbb szükségképp muszáj volt megbarátkoznia a fennálló helyzettel, hogy jobban teszi, ha mindennek egymaga jár utána, és egyedül cselekszik, és intézkedik.
Mintha valamit elfelejtett volna, amikor anyukája kikészítette számára a reggeli szendvicseket, és még a biztonság kedvéért tízórait is gondosan pakolt, amiért lehetett eléggé hálás. „Talán jobb volna, ha bizonyos dolgokat az anyjával nem végeztetne el, elvégre már majdnem húszéves, tehát jogilag abszolút felnőttként kezelendő!” – gondolta végig, miközben megpróbált jóízűen beleharapni gusztusos, nyálcsorgató fasírtos szendvicsébe, melyben nagyija mennyei, feldarabolt húspogácsái lapultak. Nincs is annál finomabb, mint a nagyi kajája. Valahogy mindig van valami spéci fűszer, vagy adalék, amit beletesz, és amitől olyan igazán fantasztikus és gusztusos íze lesz. Anyjának nem mert szólni róla, de valahogy náluk mindig szükség volt a hűtőszekrény néhány napos közreműködésére, hogy az ételeknek valóban ételízük lehessen.
– Akkor sietek haza kincsem! Kora estefelé jövök a szokott időben! Kaja van még a hűtőben, azt megmelegítheted a mikróban is, vagy készíthetsz magadnak, amit csak akarsz! – gondosan megválogatta mondatait, miközben az emberméretű tükörben még utoljára megnézte ruháját az előszobában, majd már sietett is a bejárati ajtóhoz, mert nem akart elkésni. Gimnazista fia ki is kísérte, mint mindig.
– Legyen szép napod, életem! – adott cuppanós puszit fiának, majd azonnal elviharzott, és a felnőttes, kamaszfiú megint egyedül maradt, mint eddig vagy egymilliószor.
Volt még kőkemény fél órája, hogy suliba menjen, mert a tanítás általában negyed nyolckor kezdődött – kivéve persze, akiknek nulladik órájuk, vagy művészeti fakultációjuk volt –, így berakott a kissé ócska, lestrapált videómagnóba egy jó kis zsarus akciófilmet, és bár már több mint százszor látott egy-egy filmet, és tudta idézni is a szállóigévé vált, filmes aranyköpéseket, egyszerűen megpróbálta kikapcsolni agyában, és testében az idegességgel, gyomorgörcsökkel egybekötött feszültségfaktorokat. Később aztán, mielőtt már kabátot vett volna és elindult volna a gimibe, pont akkor jött rá a hasmenés.
„Hát ilyen nincs! Komolyan mondom, basszus! Ennek is pont most kellett történnie?!” – fakadt ki mérgesen, mert bár nem volt késésben, de mindent szeretett a maga fokozatosan precíz és makulátlanul eltervezett tempójában végigcsinálni, és akkor most jön egy ilyen kellemetlen incidens. De hát – ahogy mondani szokás – inkább előbb, mint később, nem igaz? Halál ciki lett volna, ha a suliban kellett volna vécére szaladnia, hiszen már eddig is a legfurcsább és legcikibb gúnynevekkel illették őt.
Szerencsére alig kilenc percet vett igénybe ez a kellemetlen incidens. Alaposan kezet mosott, majd megtörülte verejtékben tocsogó felsőtestét, mert állandóan verejtékezett, és bár az idő tavaszias jellegűnek látszott a lakásból, pontosan tudta, hogy hajlamos a hirtelen megfázásra, amiből csak megint nagyon nehezen gyógyul ki. Mire hajszárítóval megszárította haját és felsőtestét, újabb hét perc telt el. Végül aztán sikeresen felvette baseballsapkáját, kabátját, és már zárta is be gondosan az ajtót, és hívta a liftet, hogy mehessen gimibe. Élete legmeghatározóbb napjára, ami nem kecsegtetett valami bizakodással, hiszen az illető, gyönyörű, mézszőkehajú, filigrán és csajos lány a leghalványabb érdeklődést sem mutatta egy dagadék hájpacni felé, akit ráadásul a háta mögött előszeretettel hívtak Mr. Bean és Forest Gump keverékének.
A gimi hatalmasnak tetsző aulájában már javában állt a bál. Valami nagy dolog volt készülőben, mert vagy száz diák és tanár sürgölődött, forgott össze-vissza. Csak később tudta meg, amikor felment a saját oszt. termébe, hogy – kivételesen – éppen a mai napra időzítették az iskolai fényképezést, mint a függőben lévő érettségi tablókép egyik ajándékát. Hát akkor ezért mutat mindenki annyira sikkesen és csinosan. A legtöbb kamaszsrác egy kamionnyi siklós vazelint és hajzselét maszatolt szét belőtt haján, míg a lányok többsége megmaradt a nagy kiszerelésben kapható hajlakkoknál. Volt nagy meglepetés, és „ereszd el a hajamat” érzés, amikor belépett komótos kedvvel az oszt. terembe. Akik már ott voltak, fiúk-lányok vegyesen, bizony jócskán meglepődtek.
– Nézzétek csak! Megjött a mi kedves, tudatlan idiótánk! Hát hogy nézel ki, barátocskám?! – kérdezte tőle cinikus kedvvel, gyanakodva egy szintén testes srác.
– Ó, bocsánat... talán valami gáz van?! – eresztett meg egy logikusnak hangzó kérdést.
– Úgy ám, hapsikám! Ha nem vetted volna észre, mindjárt jönnek a fotósok, mert fényképezés lesz, te agyatlan, eszement hülye gyerek! Csodálom, hogy neked nem szóltak!
– Ó... bocsánat... akkor most... mi legyen?! – nézett kicsit tétován a másik kissé mérges srácra, mint aki semmiről sem tehet.
– Hagyd a francba! Az én ruhaméretem, meg zakóm éppen jó lesz rád is! Majd elintézzük! – legyintett, azzal visszament kuncogó haverjai közé, akik máris róla kezdtek dumálni, és diskurálni, hogy hogy lehetett ekkora agyatlan barom.
A kamaszlányok többsége már kitömött melltartót vett fel a nagy, kivételes nap tiszteletére, és valami olyan, szinte kézzel fogható, bimbódzó nőiességet, bájosságot és provokatív eleganciát árasztottak magukból, ami szinte azonnal megzavarta, és egyúttal fel is korbácsolta az alfahímek és a teremtés koronáinak hódítási, gyarmatosítási kedveit.
És akkor besétált Kriszta. Elragadóan szexis volt a fekete szoknyájában, és fekete zakójában, és vörösszínű ingében. Aranynyaklánc lógott karcsú nyakában, és örökösen bájos, kíváncsi, kutató őzikeszemeivel olyan volt, mint egy földre szállt angyali csoda. Amikor meglátta őt, valósággal azonnal elállt a lélegzete is, aztán később már egyre szaporábban kezdett verni a szíve, és jócskán meg is emelkedett a pulzusszáma.
– Hát szia, Tonika! Nagyon... lazán vagy eleresztve. – jegyezte meg elsőre, bántó szándék nélkül, sokkal inkább kíváncsiskodva, hogy oszt. társa miért nincs kiöltözve a fényképezéshez, mint a többiek.
– Szia... Kriszta... hűha... fantasztikusan gyönyörű vagy... – alig tudott megszólalni, és elmotyogni ezt a számára igen-igen fontos és meghatározó pár darab mondatot.
– Hát nagyon köszönöm! Igazán... nagyon kedves vagy... – arcra puszi következett, amitől Toni valósággal majd besokkallt, hogy egy ennyire szexis, csinos és bombázó lány egyáltalán figyelemre méltatta őt, a kisstílű senkit, és ráadásul még puszit is adott neki. Az oszt. társak többsége persze azonnal vihogni, kuncogni, meg rötyörészni kezdtek, aztán valamivel később, amikor Kriszta visszatért a csajos barátnőihez, máris kíváncsian kérdezősködni kezdtek tőle, hogy akkor most az idióta Tonika lenne az új pasija?
– Ugye ez most valami hülye vicc akar lenni, Krisztám?! – kérdezte teljesen meghökkenve a vagány Anna, aki már állítólag több fiúval is szexelt, mert haladéktalanul el akarta veszíteni becses kincsként kezelt szüzességét, és ezzel különleges, kiváltságos megbecsülést kivívni barátnői körében.
– Jaj, ugyan már, csajok! Egyáltalán nem értem, hogy mi kivetnivalótok van a Tónikával kapcsolatban?! Szerintem nagyon jó fej, meg barátságos, és van egy bizonyos kisugárzása, ha értitek, mire gondolok! – jelentette ki felelősségteljesen, és nagyon komolyan. Érződött, hogy azért nem árt, ha szavait kellő komolysággal veszik.
– Szóval akkor Tónika le fog veled feküdni! Ez kurva jó! Már csak az a kérdés, hogy a szalagavatós buli után, vagy az érettségi banketten? – kérdezgették egyre többen mohó kíváncsisággal.
– Látjátok! Pontosan erről beszéltem! Miért nem tudjátok az embereket emberhez méltóan elfogadni, mi?! Mi ez a kurva nagy korlátoltság a ti agymosott, mogyorónyi fejetekben?! – fakadt ki jogos felháborodással. – Tudjátok mit?! Határozzátok el magatokat sürgősen, mert ha továbbra is a barátnőim szeretnétek maradni, akkor rendesen, normálisan fogtok a Tónival viselkedni, különben örök harag! Világos?! Megértettétek?! – indulatos szavait nem lehetett gyerekes, vagy épp meggondolatlan félreértésnek venni, így sok csajos barátnő alaposan gondolataiba mélyedt, és voltak, akik szerint Krisztának maximálisan igaza volt, hiszen négy év alatt sok kis szemétséget, és ugratást, heccelést, és megaláztatást lehet csinálni, főként egy olyasvalakivel, aki alapból kissé mulya, meg nyámnyila, és nem igazán tudja, hogy miként, vagy hogy hogyan is működnek a bonyolult emberi kapcsolatok.
A fényképészek ötfős csapata valamivel délelőtt tíz óra körül érkezett meg. A kissé szociopata és gyilkos ösztönösségéről hírhedt osztályfőnöknő valósággal úgy dongta, rajongta őket körbe, mintha legalábbis filmsztárok, vagy nagyon híres emberek lennének, pedig csupán öt kissé arrogáns és beképzelt, húszas éveik vége felé járó srác volt, akik eléggé kreatívnak mutatkoztak az iskolaszék véleménye szerint, hogy méltó érettségi tablóképet készíthessenek egy nem mindennapi, és különlegesen egyedi osztályról.
Az ötfős csapat máris megkezdte a kipakolást, és többek között Tónit is elkérték, hogy segítsen vinni az állványokat, és a vérprofi fényképezéshez szükséges eszközöket, a többit majd a „szakemberek” elintézik. Amikor bőséges fél óra múlva mindennel készen voltak, csupán csak akkor jöhettek az igazán jó felvételek. Az osztályt sorba állították: fiúkat, lányokat vegyesen, és névsor szerint készítettek minden diákról legalább három-négy fényképes felvételt. Kisebb instrukciók hagyták el a fényképezőgépet kattintgató, fiatalos srác száját arról, hogy milyen szög, vagy fényviszony a legideálisabb, és hogy az adott illető diák miként fordítsa testét, vagy fejét, hogy személyisége még kihangsúlyozottabbá váljék. Végül aztán a rettegett névsor alján ott volt Tóni neve is.
Addigra az a srác, aki leteremtette, hogy nem vett ünnepi ruhát, már kölcsönadta saját nagy méretű zakóját, ingét, és az összes szükséges holmit, még a hajára is tett bőven hajzselét, amitől úgy érezte, már mindene ragad, nem csupán a haja.
– Akkor fordulj el kicsit az ablak felé, és tegyél úgy, mint aki gondolataiba mélyed! – utasította a fényképész srác, és mire megtalálta az ideális pozíciót, és szöget, már el is kattintott legalább három képet. – Rendben, nagyszerű! Ennyi lett volna! – azzal máris egy újabb kissé majrés diák következett, mire Tóni szó nélkül hátrébb állt a leghátsó sorból kiváltan.
– Hát, öreg harcos! Te aztán nem vagy semmi, hapsi! Annyit mondhatok! De nem lettek olyan rosszak a képek! – jött oda hozzá a termetes srác, aki előbb még leteremtette, majd segített levenni a fekete zakót, és a bordószínű inget.
A fényképészcsapat öt tagja valósággal olyan hatékonyan, és szemmel láthatóan gördülékenyen dolgozott, hogy már valamicskét fél tizenkettő után el is mentek a gimnáziumból, és természetesen az összes felszerelésüket vitték magukkal, melyeket megint csak Tóniéknak kellett levinniük az iskola épülete előtt posztoló furgonjukba.
A teátrális, arrogáns osztályfőnök valósággal úgy fel volt dobva, mint aki valami gyógyszert, vagy serkentő koktélt vett be, hogy jobban bírja az aznapi gyűrődést, és most végre valahára kiereszthette a felgyülemlett gőzt:
– Nagyon büszke vagyok mindenkire! – közölte mindenkivel. – Igen, még rád is, Tónika! – fordult Tóni felé, megküldve egy ördögi, bizalmaskodó mosolyféleséget. – Most mindenki hazamehet, és holnap majd folytatjuk az órákat a megszokott rendben! – adta ki az utasítást, mire az osztály tagjai szinte azonnal összepakolták soron következő óráik tankönyveit, és holmiját, és már mentek is ki a suli épületéből, hogy közben is megdumálhassák a mai nap történéseit. Tóni is összeszedte cuccait. Megértette, hogy fölösleges volt akkora feneket kerekítenie ennek az egész hajcihőnek, és azért talán még jó móka is volt, hogy fényképezték őt, és ráadásul – ami a legfontosabb – élete csajától kapott végre egy cuppanós puszit, ami azért az elmúlt négy év során csupán csak ma fordult elő.
Kriszta – szokásához híven – csajos barátnői társaságában üldögélt az iskola előtti padok egyikén, s miközben többen cigire gyújtottak, hogy kieresszék a fáradt, kiadós feszültséget, addig Kriszta arca sugárzó örömről és megelégedett boldogságról árulkodott. Azonnal felállt a padról, és barátnői legnagyobb meglepetésére valósággal Tóni nyakába ugrott, és össze-vissza puszilgatta. Hosszú percek múltán bontakoztak csupán ki az ölelésből.
– Nagyon büszke vagyok rád, Tóni! Ezt jól csináltad! – arcra puszi következett.
– Ö... nagyon köszönöm...
– Ahogy néztelek téged, arra jöttem rá, hogy szerintem te egész négy évünk alatt szerepet játszottál, mert csak nagyon kevés embert engedsz magadhoz igazán közel, hogy meg ne sértsenek, vagy bántsanak... – mindig komoly, bölcs szavaival valósággal szinte azonnal a lényegre tapintott.
– Bocsánatot kérek, ha gondot okoztam volna... – kezdte volna szokásos megbánós szövegét.
– Figyelj csak, Tóni! Nem kell mindig bocsánatot kérned! Azt szeretném, hogy önmagad légy, és mutasd meg az igazi személyiségedet, mert tudod, az a helyzet, hogy ez az utolsó évünk így együtt, aztán mindenki vagy tovább tanul, vagy szétszéled, és nem tudni, hogy egyáltalán találkozhatunk-e! Megérted?! – nézett rá esengő, kissé könyörgő, gyönyörű szemeivel.
– Igen... megértem... – válaszolta kissé elkámpicsorodva, szomorkásan.
– Kérlek, ne légy már olyan búval bélelt, és szomorú. Csak azt akartam elmondani, hogy ahogy végre nagy nehézségek árán megismertelek, rájöttem arra, hogy nagyon fontos vagy nekem, és ha beleegyezel, akkor szeretném veled továbbra is tartani a kapcsolatot, még a gimi, és a közelgő érettségi után is. – vallotta be kissé szégyellősen. Aprócska, gyöngéd kezeit maga előtt tördelve.
– Az tényleg nagyon jó lenne... – Tónival most fordult elő talán legelőször, hogy különleges mosollyal ajándékozta meg azt, ki végre valahára megismerte igazi énjét, annak minden kisebb-nagyobb tartozékával együtt.
– Tudod mit?! Hazakísérlek és megmutatod a szobádat! – karolt bele kedvesen, míg gyönge vállain hordozható válltáskája fityegett. A legtöbb csajos barátnője szinte azonnal kórusban utánuk fütyült párat elismerően, ám Kriszta szinte alig foglalkozott a megjegyzéseikkel, vagy találgatásaikkal többet.
Tóni végre kivételes, megbecsült, felnőttes srácnak gondolhatta magát, akinek ráadásul akadt egy nagyon jó fej, és csupaszív, bombázó barátnője. Amikor átvágtak a hangulatos kertvárosias jellegű utcákon, és végre negyvenöt perces, kicsit megerőltető út után megérkeztek a házhoz, ahol Tóni a szüleivel lakott, Tóni mindent részletesen végigmutogatott, akár egy lelkes idegenvezető, és mire anyukája kissé fáradtan kora este hazaérkezett a munkájából, nem győzött csodálkozni a kamasz lány láttán, aki máris kezet nyújtott, és bemutatkozott, és ott maradt vacsorára, miközben szinte azonnal családtaggá vált.