SZIESZTA AZ ISMERETLENBEN

Valahogy immel-ámmal vettem tudomásul, hogy nincs rá szükség. Ti. hogy feleslegessé vált nem csupán az eredeti szakmájában, mint gépész-lakatos, de sajnos a magánéletében is, mert imádott, kissé házsártossá lett felesége az utóbbi öt-tíz évben mintha megkövetelte volna, hogy egy évben minimum három-négy alkalommal vigye el őket nyaralni. És persze hogy nem a méregdrága kacsausztatónak elkeresztelt magyar tengerre gondolt, vagy a Margit-szigetre – de egyenesen a Maldív- vagy valami egzotikus Fülöp-szigetekre, ahol az ember naphosszat akár kedvére heverészhet a tágas, széles napernyők árnyékában, és a dús levelű pálmafák alatt, anélkül, hogy bárki leszólná, hogy miért nem dolgozik.
– Egész álló évben csak idehaza tespedünk, és nem megyünk sehova! – bosszankodott mérgében az asszony. Mostanság bőségesen elegendőnek bizonyult cirka öt másodperc is, hogy valami kiadósan kihozza őt a labilis és kellőképp ingatag béketűréséből. – Bezzeg a Baloghék! Ők nemrég vettek új Lexus RB terepjárót, és megjavíttatták az egész tetőt. Te pedig arra is képtelen vagy, hogy kérj a főnöködtől egy kis előrehozott fizetésemelést! – most már az asszony odáig ment, hogy széles csípőjére tette a lapát kezét, és egyre szúrósabb, vadabb szemekkel kezdte méregetni kissé meghunyászkodó, gyáva, tutyimutyiskodó férjét. – Pedig szegény anyám mindig mondogatta nekem, hogy miért nem inkább orvos, üzletember vagy ügyvédhez mentem inkább feleségül. Ehelyett éppen téged kellett, hogy kifogjalak! De ennek most vége! Itthagylak, és felőlem azt csinálsz magaddal, amit csak akarsz! Megyek anyámhoz! Még jó, hogy nem született gyerekünk! Most őt is megviselné ez a lelki tortúra. – jelentette ki karakán magabiztossággal, és meg se várta, hogy férje megpróbálja megmagyarázni a helyzetet, miszerint: éppen ma rúgták ki általános költségkímélés és hatékonyság miatt állásából, a felbűszített asszonyság fogta tetszetős, gurulós utazóbőröndjeit, és kiköltözött abból a kis egérlyukszerű önkormányzati lakásból, melyet a kilencvenes évek derekán kaptam a helyi önkormányzattól.
– De hát… édes kis kagylócskám… – próbált a férfi felesége lelkére beszélni, ám minden maradék próbálkozása totális kudarcra volt ítélve. Aztán egyik külföldön kamionozó cimborája – aki most történetesen ideiglenesen hazalátogatott – felhívta telefonon, és szólt, hogy estefelé felugrik pár órácskára, hogy egy kiadósat dumáljanak.
Az este hamar leszállt, ősz közepe lévén.
– Szevasz Tónikám! – fogott kezet egyik barátjával. – Mi újság? Feleséged hogy s mint van?! – kérdezte, amint cipő nélkül belépett a lakásba, mert nagyon jól tudta, hogy a pedáns tisztaságra mindig is kényes volt régi ismerőse.
– Szervusz Ákos! Jaj, ne is kérdezd! Itthagyott, és azt mondta, már hétfőn el akar válni, amint kinyit az a nyüves hivatal. Hát most ezt add össze!
– Hát, öreg haver! Őszintén sajnállak! De hát csodálkozom, hisz annyira szuperül megvoltatok, és rajongásig imádtátok egymást! Mi az ördög történhetett?! – tárta szét mindkét kezét a barát.
– Szerintem egy idő után már csak azért jártam haza, hogy a fizetésemmel neki elszámoljak! Szerintem megutálta azt, hogy sosem leszek képes a karrieremben előrébb jutni, és most tessék! Ott vagyok, ahol a part szakad, mert képzeld, csak azt mondták, hogy leépítések várhatóak, és inkább most rúgnak ki, semmint majd később!
– Hú, basszus! – eresztett meg egy káromkodást, amit elfogadottnak ítélt a mostani nagyon is kritikus helyzetben. – Ez azért kurvára gázos ügy!
– Nekem mondod! Most fogalmam sincs, hogy mi a jó büdös fenét kellene kezdenem az életemmel, meg hogy egyáltalán mit kellene csinálnom! Van ötleted?! – nézett rá kíváncsi, kérdő tekintettel.
– Figyelj, öreg! Én most kamionozom már egy ideje! Nyugodtan mondhatom, hogy megjártam főként Nyugat-Európát! Ha gondolod, szívesen elviszlek bárhová! Legalább egy kicsit kimozdulsz, és világot láthatsz! Öregem! El se hinnéd, de az olasz és a spanyol csajok csak úgy méregetik, meg rebegtetik is az egzotikus szempilláikat az emberre!
– Hát, azt elhiszem! – sokáig gondolkodott, mielőtt válaszolhatott volna, aztán alighanem úgy volt vele, hogy miért is ne.
– Vágjunk bele! Elvégre mit veszíthetek?! Nyomorultabb már nem lehet az életem! – szögezte le!
– Pajtás! Nem szabadna ennyire magadra venned a történteket! Élj szívből, és persze fél vállról! Annyit mondok, ahogy nekem még a héten van egy kis dolgom, de ha neked megfelel, szerdán indulok vissza külföldre! Addig szedj össze néhány ruhát, meg dolgot, amit magaddal szeretnél hozni!
– Hú! Hát nagyon köszönöm a segítséget! Ez most tényleg nagyon jól jött! – valósággal bensőségesen rázott kezet régi jó barátjával, mert úgy érezte, hogy az életét menti meg.
Mire szerda hajnal lett, Tóni minden szükséges holmit összecsomagolt egy nagyméretű sporttáskába, majd egyesével elbúcsúzott egész lakásától, mondván: ki tudhatja egyáltalán, meddig is lesz majd távol. Ákos egyetlen perccel sem késett. A hatalmas, monstrumszerű kamion csikorgó kerekekkel fékezett le a lakótelep autóparkolójánál, és úgy tűnt, prüszkölt is egyet, amikor Ákos kiengedte a légszivattyút.
Antal gondos alapossággal ellenőrizte, hogy lakása áramtalanítva van-e, és hogy a vízvezetékek el vannak zárva, hiszen a legkevésbé sem szeretett volna ebből a fejére még egy újabb kiadós galibát örökösen házsártos szomszédai részéről, majd lement lifttel a földszintre, és kilépett az épületből, ahol jóformán egész gyerekkorát, kamaszéveit, majd fiatal felnőttéveit is töltötte.
– Jó reggelt!
– Szevasz, öreg! Hát te aztán jól felpakoltál, hapsikám! – viccelődött máris Ákos, aztán alig egy kézzel megfogta a súlyos sporttáskát, majd behajította az egészet a kamion utastere mögé, ahol neki is volt egy amolyan háló-, pihenőkuckója.
– Pattanj be az anyósülésre, öreg, és máris tűzünk, mint a vadlibák, mert sok meló vár ma még ránk! – szabott rövid határidőt a nosztalgiázásra barátja, mire Antalt sem kellett félteni, mert pufók teste ellenére valósággal légiesen szökkent fel a méretes kamion belső ülésére, és első dolga volt, hogy a biztonsági övet jó szorosan magára kösse.
– Indulhatunk, pajtás?! – ült be Ákos is, és máris megnyomta előbb a piros gombot, majd elfordította a slusszkulcsot, mire a böhöm nagy, termetes járgány valósággal felbőgött, akár egy vadállat, akit a legszebb álmaiban zavartak fel.
– Előbb Ausztriában kipakoljuk a cuccokat, és felszedjük a következő rakományt, aztán jöhet egy kis Olaszország, és az úti cél most Madrid lesz! – közölte, majd máris egy elegáns kanyarral kikanyarodtak az autóparkolóból.
– Remélem, elkerüljük a dugókat, mielőtt totálisan hazavágnák a közúti közlekedést! – fogalmazott egyértelműen. Szerencsére profi sofőr volt, aki pontosan ismerte a főváros hatékony kerülőútvonalait, hogy a forgalmasabb helyeket szándékosan kikerülje, így nagyjából cirka negyven percet vett igénybe, mire elhagyták a főváros határát, és rákanyarodhattak a Bécs felé menő autópályára.
– Még szerencse, hogy feltankoltam autópálya-matricákból! – jelentette ki kisebbfajta büszkeséggel. – Szerintem ez is csak fölösleges pénzbeszedés, és egyedül csak arra jó, hogy lenyúzhassák az autósokról még a bőrt is.
– Igen, ebben lehet valami… – töprengett el egy pillanatra Tóni, amint a villámsebességgel elsuhanó fákat és természetet figyelte az ablakból. Még csak épphogy pirkadt, amikor a kamion már vagy száznyolcvan kilométerrel rákanyarodott az autópályára.
– Meglásd, drága barátom! Tudok jó pár helyet, amitől máris sokkalta jobb kedved lesz, és a hölgyek is nagyon rendesek! – kacsintott feléje ravaszkásan mosolyogva Ákos, mint aki már szakértője bizonyos dolgoknak.
Így is több mint öt és fél órába telt, mire elérték az osztrák–magyar határt. A határőr jó haverja volt Ákosnak, így kölcsönösen kezet ráztak, váltottak pár udvarias, formális szót saját családtagjaikról, majd minden jót kívánva egymásnak a határőr továbbengedte őket.
– Látod, pajtás! Így kell ezt! Semmi kecó, csak haver-komaság! Nincs értelme tökölni, meg germózni az egyszerű emberekkel! Igaz-e?! – fordult egy másik, jóval tágasabb és felszereltebb autópályára rá, mely egyenesen Olaszok felé vitte őket.
A dimbes-dombos, fantasztikusan vadregényes táj Tóniban valósággal honvágyat ébresztett. Bár néhány évvel ezelőtt szó volt róla, hogy mi lenne, ha ő is külföldön vállalna munkát, akkor még azt gondolhatta, hogy főnökei majd valami kompenzáció néven felajánlanak majd neki egy kiegészítő munkakört, amivel szépen lehet keresni. Aztán hamar rá kellett döbbenie, hogy ez jóformán merő lehetetlenség.
– Nem vagy éhes, pajtás?! Én most majd megdöglenék egy szaftos, szalonnás hamburgerért! Talán Klagenfurtnál megállhatnánk harapni valamit! – javasolta.
– Jó ötlet! De hoztam szendvicseket is, kérsz esetleg? – azzal máris belekotort egyik szatyrába, melyet kezében szorongatott, és kihalászott belőle két fonnyadt, szalámis-sajtos szendvicset, melyből egyet máris barátja felé nyújtott.
– Nagyon kösz, haver! Ezzel legalább kihúzom pár órát! – Ákos nem zavartatta magát, máris egy akkorát harapott a kissé összement szendvicsbe, mint aki valósággal ki van éhezve, és mohó étvágyával alig három másodperc alatt az utolsó morzsáig elpusztította, majd fogott egy kétliteres ásványvizes palackot, és egy hajtásra kiitta az üveg majdnem háromnegyed részét.
Nemsokára elérték az olasz Alpokat, aztán kicsit megálltak, hogy ejtőzzenek, és kifújják magukat. Ákosnak néhány árut kellett átvennie, majd a kamion vagonjába pakolnia. Tóni máris segítségére sietett, mert úgy gondolta, ennyivel tartozik, és mert ez a legkevesebb.
– Nagyon kösz, haver! Már készen is vagyunk! Ez a cucc megy szépen Spanyolországba. – zárta be gondosan a konténert, majd mindketten visszaszálltak az utastérbe, és újból nekiiramodtak a kilométerfaló autópályáknak.
Végül több mint tizenkét-tizenhárom óra múlva érkeztek meg Barcelonába, és Ákos máris átvette bermudanadrágját, mely afféle fürdőöltözetként is funkcionált, majd kiszállt a kamionból, és akár egy ujjongó kisgyerek, máris eszeveszett iramban szaladni kezdett a tenger felé, hogy csobbanhasson egyet a fárasztó út után.
Tóni kicsit tartott tőle, hogy azért biztos, ami biztos alapon mégiscsak jobb lett volna bezárni a kamiont, elvégre bűnözők és tolvajok bárhol előfordulhatnak. Így sporttáskával kezében ő is kiszállt, majd komótosan átvette fürdéshez használt rövidnadrágját, és szép komótosan megindult a tengerpart felé. Míg Ákos vígan lubickolt, és akár egy nagytestű bálna szájából prüszkölte a levegőbe háton fekve a vizet, addig Tóni megelégedett a tenger nyaldosó hullámaival is, mert azt vallotta, semmit sem szabad túlzásba vinni, mindent csupán csak mértékkel illik.
Időközben a levegő hőmérséklete egyre hamarabb és radikálisabb ütemben felemelkedett harminckilenc-negyven fok közelébe, amitől Tóni valósággal úgy érezhette, hogy egész pufók, úszógumis teste egy hatalmas, izzó vaskályhába pácolódik, ahonnét nincs kiút.
Ákos kijött a tengerből, és azonnal leheveredett a perzselő aranyhomokba.
– Ez isteni volt, Tónikám! Egész nyugodtan csobbanhattál volna egyet! De ha nem, nem erőszak a disznótor!
– Azért így is pompás és lenyűgöző látványt nyújt! Jó volna itt élni, ahol minden sokkalta másképp van, mint odahaza.
– Hát, pajtás! Meghiszem azt! – helyeselt barátja. – Ismerek egy-két fantasztikus helyet, amit szeretnék megmutatni. Előbb leadjuk a fuvart a városban, aztán máris belevetjük magunkat az ereszd el a hajamat bulizásba! – javasolta.
Mivel már jócskán késő délre járt az idő, és Tóni is kezdett megéhezni, azt javasolta, hogy előbb üljenek be egy amolyan pénztárcabarát étterembe, ahol olcsó, de kiadós adagokat adnak a turistáknak. Ákos szerencsére ismert ilyen helyeket.
Gyorsan beültek egy büféféleségbe a tengerpart közelében, ahol remek sült halakat, tengeri herkentyűket és tarisznyarákot is lehetett kapni. Sült krumplit és rákfasírtot rendelt Ákos.
– Öreg, tudom, hogy te a magyar kajákhoz vagy szoktatva, de ha megkóstoltad ezt a gusztusos rákfasírtot, mást már nem is akarsz majd enni! Kóstold csak meg! – ínycsiklandó illatok terjengtek már így is a sós tengeri levegővel elvegyülten. Tóni azonnal megkóstolta, és valósággal élvezte az idegen ízeket.
– Ez tényleg nagyon finom!
Volt még a büfé körül két bronzbarna bikinis bombázó, akik mintha egyenesen flörtölni szerettek volna velük, mert mind a két hölgyemény szempilláikat rebegtetve úgy mosolygott, mint a vadalmák. Ákost sem kellett félteni. Mint később kiderült, jó pár embert ismert a helyiek közül, így nem volt meglepő, hogy máris felpattant az asztaltól, és odament a hölgyek asztalához, hogy üdvözölje őket, és hogy kicsit elbeszélgessenek. Az angol és a spanyol keveréknyelven folyt a társalgás, majd Ákos intett Tóninak is, hogy tápászkodjon fel, és üdvözölje legalább a gyönyörű nőket.
– Kedves barátom! Ezek itt Izabella és Florencia! Mondjad nekik, hogy olá! Ez annyit tesz, sziasztok!
Tóni mind a két nő felé meghajtotta magát úriemberek módján, majd mindegyiket olával üdvözölte. S míg Ákos vitte a szót a társalgásban, a gyönyörű, szexis nők le nem vették volna a szemüket Tóniról.
Később Ákos mindjárt megbeszélt egy villámrandit velük a következő napok egyikére. A két álomgyönyörű hölgy mintha kicsit még kérette is volna magát, hogy külföldiekkel randizhatnak.
Amikor végeztek a könnyed tengeri ebéddel, úgy döntöttek, sétálnak egyet, és Ákos legalább megmutathatta kedvenc helyeit.
Antal rengetegszer igyekezett átgondolni magában, hogy vajon mi volna a jobb megoldás?! Tovább menni, vagy maradni? Esetleg valamilyen munkalehetőség vagy elfoglaltság után nézni. Végül úgy határozott, hogy megbeszéli az egész dolgot legjobb barátjával, Ákossal; nem mintha egyszál maga képtelennek bizonyult volna döntést hozni.
– Hát, öreg haver! Én csak egyet mondhatok! Vágj nyugodtan bele az új, ismeretlen dolgokba. Elvégre veszíteni már nem veszíthetsz. És különben is, lehetséges, hogy pont Spanyolhon lesz majd az az ország, ahol sikeresen sikerül elindítanod valamit, ami meghatároz téged. Láttad azt a két gyönyörű nőt, ugye?! Biztos vagyok benne, hogy egyik sem tud ellenállni a te kissé furcsán különc udvarlási szokásaidnak.
Így történt, hogy a megbeszélt randi találkára a két jó barát együtt érkezett, és Ákos volt az, aki furcsa angol-spanyol-magyar keveréknyelven igyekezett tolmácsolni azt, hogy Antal mit szeretne majd itt csinálni. S bár a két álomszép nő – kezdetben legalábbis – jókat derült, és nevetett a dolgokon, mégis egyre érdeklődőbbek, kíváncsibbak és fogékonyabbak lettek a kibontakozófélben lévő ötlet hallatán.
Így történt, hogy Antal új életre rendezkedett be Spanyolországban, és megpróbált nem csupán boldogulni a szürkének nevezett hétköznapjain, de szerencsés úton még a szerelem és egy új párkapcsolat is rátalált.