A jégkristály tündére

A történet hidegben kezdődik, este, az erdőben, farkasok vonyítása közepette.
Csillogó fény, mely mindig világít és a gyermekek álmán segít, ma este kihunyt,
s aludni senki nem tudott. A sötét felhők eltakartak mindent,
s a kislány szeme csak az eget figyelte, félve, merengve.

– Anyu, nem tudok aludni… csak dörzsölöm a szemem, a felhőket nézem.

– A jégkristály, kislányom… a hercegnő, a tündér őrzi utadat,
védi álmodat, mint minden este. De ma este hiába kereste.

– Nyitva van az ablak, hideg van, mindjárt becsukom.
Hunyd be a szemed, aludj, kislányom, csak nyugodtan…
a tündér eljön biztosan.

– De hideg van… mindegy, anyu elment. Kiülök az ablakba,
esernyővel talán látom a tündért… el vagyok keseredve.
Bár csak tündér lennék én is! Repülnék a magasba,
csillogó fényeket szórva minden gyerek álmára.

Esik az eső… de hová kerültem hirtelen? Mi ez az erdő?

– Kislányom, kelj már fel, este van! Mennünk kell táncolni,
fényesen világítani, nevetve – mint mindig, minden este.

Jégkristály… álmot hozol, fényesen táncolva, nevetve, repülve szállsz minden este.
S látod… az eső – sem ablak – nem lehet kudarc, ha aludni akarsz.

Reggel hideg volt, sok hó esett, mikor a kislány kinézett az ablakon.
Szárnyait kereste… nem találta, de mosolygott.
Nézett kifelé: ezt az álmot soha nem felejti.