A BÖLCSÉSZ TAKARÍTÓ, AVAGY AZ IRODAI ROMÁNC

Ignác világ életében takarító volt. Egy diplomás, önálló értelmiségi takarító. Mondhatnák a laikusabbak, hogy hát igen! Mert olyan világ volt, hogy akinek bizalmi – mondhatni – protekcionális és egyéb befolyásos jellegű kapcsolatai akadtak, azok érvényesültek jóformán az élet bármilyen területén.
Pedig ha valaki, akkor aztán Ignác a maga sokszor különös, különc, már-már kissé csetlő-botló, szeleburdi és persze méltán habókos módján a targoncavezetői, árufeltöltői tanfolyamoktól kezdve egészen a szoftver- és számítástechnikai tanfolyamokig jóformán mindent vitéz módon elvégzett, és bár számos hivatalos papír és nyomtatvány birtokosa volt, amit megcsinált abban a percben, hogy az egyetemen is átvette szerénykedő bölcsészdiplomáját cum laude, egyre kiábrándultabb realizmussal és cinikusan tapasztalta, hogy az éppen esedékes munkaerőpiac egyszerűen nem kívánatos elemnek tekinti, és persze nem is tart rá igényt.

– Hát, kedves Ignác… – csóválta bőszen nagy, tudálékos fejét egy tipikus HR-es kolléga. – Sajnos ki kell ábrándítanom magát… az Ön felkészültségével és szakmai kompetenciáival egész egyszerűen nem fog menni, hogy az adott cégcsoporthoz fel is vegyék… – próbált egyezkedő, megnyerő, kompromisszumot képviselni a HR-es.

– Bocsásson meg a kérdésem miatt, tisztelt uram, de megtudhatnám, hogy miért nem?! – kérte ki magának, amikor már elege lett belőle, hogy jóformán majdnem minden egyes állásinterjún hasonló szövegeket vágnak a fejéhez, holott ő minden feltételnek igyekezett maradéktalanul megfelelni.

– Ha a saját véleményemre kíváncsi, kedves uram, sajnos azt kell mondanom, hogy a bunkók és tahók országában élünk, ahová bőségesen elegendő csekélyke nyolc osztály is, és néminemű kapcsolat! Mindenesetre nagyra értékelem, hogy azért eljött erre a meghallgatásra, és további sikereket és eredményes dolgokat kívánok magának az életben! – a HR-es kolléga felállt, begombolta zakóját, mely egy-két mérettel mintha szűk lett volna a hasán, majd kezet rázott az ideges Ignáccal, és ki is kísérte az irodaajtóig.

Később Ignác meglátott egy papírfecnit, amin takarítókat kerestek egy vállalat üvegházi irodáinak tisztán tartására, és minthogy Ignácnak – akárcsak bármelyik átlagos embernek – pénzre volt szüksége, hogy számláit és költségeit fizetni tudja, mi sem természetesebb, minthogy elment a megadott címre, ami a II. kerület környékén húzódott meg, és a recepción posztoló két benga, gorillatestű biztonsági fickónak megmondta, hogy állásügyben jött. A két őr végigmérte, majd közölték vele, hogy a hátsó ajtón lesz szíves befáradni. Így tehát Ignác fogta magát, és a recepciós elektronikus kapun belépve a személyi liftek melletti igen aprócska kis ajtóhoz ment, és kopogtatott párat, mire vette a bátorságot, és be mert lépni.

Odabent egy tömzsi, alacsony termetű, molett, fiatal, mosolygós hölgy fogadta – mint később megtudta –, ő volt a takarítók összekötője és alfőnöke, mert a valódi főnöknő, mint kiderült, soha az életben nem mutatkozott, csupán a hónap végén, hogy a befolyt pénzek felett kedvére rendelkezzék.

– Üdvözlöm, kedves uram! Nyugodtan foglaljon helyet! – invitálta mosolygósan, kedvesen.

Ignác kissé csetlő-botló botlábúsággal foglalt helyet magának, és igyekezett precízen felvenni a másikkal a szemkontaktust, és kimért határozottsággal válaszolni a soron következő kérdésekre. Persze azonnal táskájába kotort, és kivette szakmai önéletrajzát, majd egyenesen a fiatal hölgy tömzsi ujjacskái közé nyomta.

– Á! Látom, Ön rendkívül felkészült, és még életrajzot is hozott! Ez tetszik! – Nem lehetett pontosan megítélni, hogy a mosolygós nő valóban neki szánta-e a mosolyát, vagy csupán ez is egy olyan tetetett álgesztus volt, mint az összes többi tulajdonság, mellyel alapvetően az állást vállalókat fogadták itt.

– Ó, nocsak! – lepődött meg. – Diplomás tanár! Ilyen még nem volt! Megkérdezhetem, hogy mi volt a probléma?! – A nőn is meglátszott, hogy szereti, ha nyomatékot ad saját szavainak, és persze egyből a tárgyra is tért.

Ignác úgy gondolta, jobb, ha kertelés nélkül elmondja az igazat, minthogy tevervényes magyarázkodások összekuszált hálóiba bonyolódna, melyekből később egyre kevésbé képes kiszabadulni. Így hát megmaradt a jó öreg, bevált igazságnál.

– Eredetileg az SZFE-re szerettem volna járni forgatókönyvíró, dramaturg vagy valami hasonló szakra, és mivel sajnos nem vettek fel, de viszont mindig is rajongásig szerettem a könyveket és az irodalmat, így kerültem a bölcsészetre…

– A tanári pályával mi volt a probléma? – jött egy újabb, kicsit vájkálós kérdés.

– Sajnos alapvető dolgokra nem voltam megteremtve, és nézetkülönbségek alakultak ki köztem és tanárkollégáim miatt… – érezte, hogy muszáj egy nagyot nyelnie, mert mintha egy kellemetlen gombóc akadt volna fenn a torkán. Most jól esett volna egy kis kóla vagy valamilyen üdítő.

– Értem! Hát… igen! A tanári szakma mindig is egy nehéz terület volt! – jelentette ki kicsit becsmérlően a hangjában, de nem sértőn. – …De azért gondolom, amíg dolgozott, megállta a helyét?!

– Természetesen! – válaszolta.

– Nos, hát… ha gondolja, éppenséggel fel tudnám venni magát, és mondjuk holnap akár már kezdhet is! Mi a válasza?! – meredt rá kíváncsi, kérdő tekintettel, miközben szándékosan, gyanakodva résnyire összehúzta nagy barna szemeit.

– Az nagyszerű volna… – Ignác lelkébe visszaköltözött a pillanatnyi optimizmus.

– A fizetésről majd a főnöknő dönt, de ő csupán a hónap vége felé szokott itt lenni az egyéb anyagi dolgok függvényében! Nos, adok magának egy hivatalos formanyomtatványt – itt íróasztalához nyúlt, és kivett a fiókból egy hófehér papírt, majd átnyújtotta egyenesen a férfinak. – Olvassa el részletesen, és ha nincs több kérdése, írja alá a lap alján a kijelölt rovatban.

Ignác részletesen átolvasta a nagyon hivatalos és nagyon szakzsargonnal ellátott, kissé emészthetetlen rizsaszöveget, mely a munkavállaló feladatairól és kötelezettségeiről is precíz pontossággal rendelkezett, majd következett néhány száraz jogi paragrafus, aztán a lap alján az akkori dátum és az aláírás, ahova a nevét lefirkantotta.

Amikor aláírva visszaadta a hivatalos nyomtatványt, és a molett nő mosolyogva elvette tőle, mintha még utoljára olyasmit említett volna hófehér fogaival, hogy „jó döntést hozott, meghogy nem fogja megbánni” stb. Ám az igazság az volt, hogy Ignác nagyon bánta, hogy nem sikeredett neki más állást találnia és keresnie.

Másnap aztán már a munkaidő megkezdése előtt megjelent a recepciónál a két benga biztonsági őr legnagyobb meglepetésére, akik újfent beengedték, és csodálkoztak, hogy miért jött ennyire korán.

Ignác azonnal a liftek melletti kis irodai ajtóhoz lépett, majd kopogott párat, és belépett.

– Jó reggelt! – köszönt illemtudóan.

– Maga aztán olyan pontos, akár egy svájci óra! Mondja csak?! Miért jött ennyire korán? – kérdezte tőle ugyanaz a molett, de csinos nő, aki interjúztatta.

– Tetszik tudni, szeretek mindenhova idejében megérkezni, így legalább senkitől sem rabolom el a drága időt! – adta meg a helyes választ.

– Hogy mennyire igaza van, kedves Ignác! Akkor körbevezetem! Előbb azonban adok magának néhány dolgot. – Itt kinyitott egy falba ágyazott ajtót, melyen belül takarítóeszközök és tisztítószeres flakonok, és néhány műanyag vödör volt megtalálható. – Válasszon magának vödröt, moppot, felmosót és tisztítószereket, és aztán mehetünk.

Ignác gyorsan kiválasztott egy felmosóvödröt és piros színű moppot, és néhány tisztítószert és felmosószert, majd azonnal követte főnökét, aki bezárta irodája ajtaját, majd beszálltak közösen a liftbe, mely aztán meg sem állt velük az irodaház tetőszintjéig, ahol a tőzsde kapott helyet.

– Amint látja, kedves Ignác, megérkeztünk a tőzsdei szintre! Itt minden esetben fokozottan résen kell lennie! Ha érti, hogy mire gondolok. A számítógépeket is makulátlanul le kell akár napjában többször is takarítani, mert itt szabályosan nyüzsögni szoktak az emberek. A szemeteskukákat rendszeresen ürítenie kell, illetve nem árthat egy alapos porszívózás sem. – Amikor elmondta a maga mondókáját, újból beszálltak a liftbe, hogy aztán emeletekként vegyék sorra az egyes puccos és modern berendezéssel bíró irodákat, miközben a molett nő folyamatosan, megállás nélkül beszélt:

– Nagyon fontos, hogy ha igazgatói irodába megyünk, azokban a helyiségekben kamerák figyelik az ember minden mozgását. Egy árva tűt sem lehet leejteni, mert azonnal hangtalan riasztást küld a központnak, és akkor még a rendőrség is kijöhet! – érezhetően lehalkította a hangját, mint aki szigorúan titkos információt oszt meg beosztottjával. – Törölgetni lehet, szemetest üríteni is, de ezekben az irodákban makulátlanul ragyognia kell ám az íróasztaloktól kezdve az olvasólámpákig mindennek. Remélem, megértette?! – fordult kissé gyanakodva felé.

Ignác hevesen bólintott párat, majd továbbmentek, és néhány folyosót és személyzeti konyhát is körbejártak. Amikor a konyhában voltak, a molett nő megjegyezte, szintén jócskán lehalkítva a hangját:

– Még egy lényeges dolog! A konyhában nyugodtan étkezhet, ha van hozzá kedve. Ha pizzásdobozokat, görögsalátát vagy fésűkagylót találna, ami már nem kell senkinek, előbb várjon legalább harmincöt–negyven percet, hogy biztosan nem kell-e senkinek, aztán szemétbe dobhatja, vagy ha szereti a pizzát, akkor meg is eheti. Érti?!

– Igen, azt hiszem… – válaszolta kissé meghunyászkodva, mint akin éppen kegyet gyakoroltak.

A nap hátralévő részében a mosolygós nő továbbra is lyukat beszélt szegény Ignác hasába, mire végül is tisztázta azokat a rendszabályokat, melyeket a takarítószemélyzetnek minden esetben szigorúan szükséges betartania, aztán végül kezet fogott Ignáccal, és jó munkát kívánva magára hagyta, hogy dolgozgasson egy kicsit.

Így történt, hogy Ignác ezúttal mint teljes jogú munkavállaló műanyag vizes vödrével és felmosómoppjával felszerelkezve, akárcsak egy védelmező vagy harcos, készen állt, hogy hadat üzenjen a kosz, piszok, a bakapelyhek sokszor keservesen masszív és ritkán tisztán tartható vegyülékeinek. A forró vízbe tett tisztítószereket, mert elsőre arra gondolt, hogy néhány kisebb helyiséget, közöttük is a hangulatosabb konyhai részleggel kezdi a munkát, ám amint ténylegesen elkezdte volna a tulajdonképpeni felmosást, hamar rájött, hogy azért egy emeleten negyven szoba van, és abban milliónál is több szemeteskuka, tehát logikus, hogy előbb azokat szükséges kiürítenie, és tiszta sötét színű szemeteszsákot pakolnia a kukákba. Így is, mire egyetlen emelet mind a negyven szobájával végzett, és közben gyönyörű szupermodell hölgyekben sem volt hiány, akik látván, hogy „friss hal” érkezett, flörtölő és csábító pasiérzékelésük középpontjába, azonnal egyre csábítóbban, egyre kihívóbban, kekeckedve kezdtek Ignác jelenlétében viselkedni.

Egyik nap, amint Ignác éppen az egyik emeleti konyhában sertepertélt, és a rahedli sok tányért és evőeszközök egész garmadáját súrolta és mosogatta, egy kosztümös, rendkívül egzotikus vonásokkal rendelkező pocahontasi nő lépett be a konyhába kissé sietősen és türelmetlenül, miközben egyik kezében méregdrága okostelefonján éppen beszélgetett valakivel, akitől nagyon mérges lett.

– Hogy képzeled, te szemétláda seggfej, hogy megcsalsz engem, mi?! Neked elmentek hazulról?! – valósággal önmagából kikelve már üvöltött a telefonba, és mikor hirtelen körbenézett, csupán akkor vette észre a gyanútlan takarítót, aki egyben fültanúja is volt a kellemetlen események láncolatának.

– Bocsásson meg, kedves uram, de ha nem zavarja, ez egy magánbeszélgetés lenne… – kérte ki magának a gyönyörű, fiatal nő, és úgy tűnt, legszívesebben azonnal elsírná magát. Ignácot heves lelkiismeret-furdalás kerítette hatalmába: ti. ha elmegy onnét, és magára hagyja fájdalmában, lelki válságában a hölgyet, akkor lehetséges, hogy talán élete egyik legfelelőtlenebb baklövését követi el, míg ha marad, akkor tuti biztos, hogy máris magára vonja a nő elemi erejű és pusztító, acsarkodó haragját, így végső soron úgy döntött, hogy legalábbis a konyhából kisomfordál – legalábbis egyelőre.

Így is bő fél órába egészen biztosan beletelt, mire a gyönyörű nő heves hangulat- és dühkitöréseket produkálva végzett a telefonálással, majd kissé megtört testtartással és nedves szemekkel jött ki a konyhából. Látszódott, hogy a még mindig makulátlannak tűnő szempillafestéke is vékony fekete vonalként fog lecsurogni az arcán, ha erre sem figyel. Most úgy tűnt, hogy egy kis vigasztalás igazán nem árt, így Ignác segítő szándékkal előlépett:

– Bocsásson meg, kedves hölgyem… Tudom, semmi közöm hozzá, csak szeretnék érdeklődni, hogy… minden rendben ment-e?! – tette fel bárgyúnak, gyerekesnek ható kérdését.

– Igaza van, kedves uram! Semmi köze a magánéletemhez, most pedig, ha megbocsát… – heves, szigorú hangja meg-megreszketett, amint sírásra görbült a szája. Ignác sem tétlenkedett: rögtön tiszta papírzsebkendőt nyújtott át némán a megilletődött, könnyes szemű nő finom, hosszú kezei közé, majd ment a maga dolgára.

Másnap ugyanannál az egzotikus nő irodájánál takarított, és ürítette ki a szemeteskukák tartalmát, amikor az egzotikus, gyönyörű nő pár percre behívta egy amolyan „kötetlen beszélgetésfélére” tágas irodájába.

– Elnézését kérem, kedves uram, a tegnapi viselkedésemért… igazándiból kedves is tudok lenni… – szabadkozott, miközben bájosnak, kislányosnak tűnt, amint tördeli hosszú kezeit.

– Én kérek bocsánatot, ha megbántottam volna! – szabadkozott Ignác.

– Ó, még be sem mutatkoztunk egymásnak! Dr. Linda vagyok! – nyújtott elfogódottan kezet, és őszintén, kedvesen mosolygott makulátlanul vakítóan hófehér fogsorával.

– Ö… Ignác… – óvatosan kezet fogott ezzel a sugárzó nővel, és mindkettejüket olyasfajta jóleső, bizsergető érzés járta át, amire ritkán volt példa.

Észre se vették, és azonnal megbeszéltek egy amolyan romantikus találkát, és a gyönyörű nő ragaszkodott hozzá, hogy Ignác sokat beszéljen magáról, de nagyra értékelte, ha az ő élettörténetét is megértő empátiával és toleranciával végighallgatja valaki.