EGY TÚLVÁLLALT VÉRPROFI SZÍVVERÉSE

Az az átkozott okostelefon állandóan csöngött. Mintha egy egész örökkévalóságig csöngött volna, ahol az idő már nem is létezik. Úgy érezte, szinte azonnal kiadósan megfájdul a feje, ha nem vehet be legalább két-három aszpirint egy kis üdítővel. Kissé hevesen, agresszívan masszírozni kezdte halántékát, majd fejét, és mintha visszketésnek indult volna makulátlan fejbőre is, amin most szigorú kontyot viselt.

– Igen… köszönöm, hogy visszahívott, sokat jelent… hát nézze… sajnos pillanatnyilag totálisan be vagyok táblázva, de talán az ebédszünetem szabad, ha az megfelel Önnek…? Az nagyszerű, akkor majd ott találkozunk fél tizenkettő magasságában… én is várom már… visszhall… – Sokszor ténylegesen úgy érezte, mikor legalábbis telefonon beszélt valakivel, hogy valósággal azonnal maga elé tudta képzelni, már csak a puszta hangja alapján, az illetőt, és aztán, amikor a valódi hús-vér találkozóra sor került, nem csodálkozott rajta, hogy nem is igazán tévedt olyan sokat, hiszen az adott illető pontosan úgy festett, ahogyan azt gondolataiban elképzelte. Most is próbálta megfejteni a rejtélyes telefonáló külső, fizikai tulajdonságait, de talán a kínzó fejfájás miatt ez most jócskán próbára tette lelkierejét és pattanásig feszült tűrőképességét.

– Iza, légy szíves, a dél körüli megbeszélését kérlek pakold át holnapra, vagy amikor van némi szabad hely! – szólt ki stílusosan divatmániás titkárnőjének, aki majd meghalt csak azért, hogy végre egyenrangú partnernek érezhesse magát legalább egy-két óráig.

– Máris intézkedem, főnök! – katonásan pattogó hangon válaszolt, és örült neki, hogy végre testhezálló feladatot kaphat.

– Kérlek, ne szólíts így! Ez annyira gáz és hivatalos! Inkább használjuk egymás keresztneveit, oké?!

– Értem, főnök! Azazhogy bocsika… Flóra!

– Ezt már szeretem! – fújta ki a nagy levegőt, majd biztos, ami biztos, két aszpirint is bevett egy kis hideg vízzel, mert úgy érezte, mintha szivacsos agyát valósággal egy motoros benzines láncfűrésszel fűrészelnék máris apró darabokra, és így képtelen volt aznapi feladataira koncentrálni.

Az ebédidőben arra gondolt, hogy bekap majd egy kis cézársalátát egy kis vékonyra vágott fokhagymás bagettel, és valami miatt mintha az utóbbi időben kínosan, már-már mániákusan számolta volna önmagán is a felgyülemlett kalóriákat. Tavaly karácsonykor aztán úgy tűnhetett, hogy végképp elszakadt a cérna, hiszen ex-pasija mindenkinek elhíresztelte, hogy Flóra tetszetős és nagyon szexi fokhagymagerezd-feneke az utóbbi időben inkább egy ringatózó és előnytelen zsírpárnára hasonlít, semmint igazi, kemény popsira, amit a legtöbb pasi bizony kedvére szeret fogdosni. Így Flóra már a két ünnep közti időszakot is inkább a konditeremben töltötte, semmint családtagjaival, akik kellő mértékben degeszre tömhették magukat halászlével, töltött káposztával, mákos gubával és még ennyi finomsággal, amitől Flóra úgy gondolhatta, hogy ha erősen rájuk gondol, már a gondolattól is azonnal hízik legalább tíz kemény kilót.

„Na, nem! Ezt azért semmi estre sem fogja megengedni magának!” – határozta el.

Aztán mire beköszöntött a ködös, zúzmarás és zimankós januári időszak, Flóra meg is szabadult volt pasijától, hiszen azon túl, hogy fergeteges volt a szex, szinte semmi közös nem maradt már bennük. Persze hülye ex-pasija egyik csajos barátnőjével kezdett randizni, ami – mondani sem kell – újból jócskán kiverte azt a bizonyos biztosítékot Flóránál, így gyilkos maximalizmusához híven teljesen szándékosan felgyülemlett munkájába temetkezett.

Az ebédidő bizony kicsit a vártnál korábban jött el, és mire feleszmélt, már jóformán rohanhatott is a megbeszélt találkozó helyszínére.

– Iza, ha keresnek, akkor házon kívül vagyok! – utasította titkárnőjét.

– …És ha nagyon fontos ügyfelek érkeznének?! – kérdezte.

– Akkor mondd meg nekik, hogy sajnos várniuk kell szófogadóan és türelmesen! Egyébként pedig, mint modern dolgozó nőnek, azért nekem is jogom van egy kis magánélethez! – jelentette ki határozottan, majd kicsit még a sarkával is sikeresen toppantott, amint kilépett saját irodájából, és lement a parkolóházba, ahol autóját hagyta.

Gyorsan beült a vezetőülésbe, és percek alatt már a délelőtti csúcsforgalomban találta magát, ami akkora volt, hogy egy nikkelbolhát sem lehetett benne szabad szemmel megtalálni.

Az illető férfi már várt rá. Éppen kávét rendelt, és miután fogalma sem volt, hogy Flóra mit iszik, ezért udvarias gesztusként neki is rendelt egyet.

– Üdvözlöm… – határozottan fogott kezet a férfival, miközben igyekezett mélyen a szemébe nézni, hogy magabiztosságot mutasson. – Köszönöm, hogy megvárt! Bocsásson meg a késés miatt, de sajnos a közlekedés, enyhén szólva is, kritikán aluli. – Mintha máris kifogásokat és észérveket akarna felsorakoztatni elsősorban saját védelme érdekében.

Amikor ujjaik érintették egymást, mintha azonnal, egy füst alatt el is tűnt volna Flóra agyából a zsongó, kibírhatatlan fejfájás, amitől új erőre kapott és jócskán meg is könnyebbült.

– Remélem, nincsen komolyabb baj?! – érdeklődött megnyerő, kedves hangon a férfi.

– Köszönöm kérdését! Szerencsére nincs, csak most ténylegesen túlzottan hagytam, hogy sok munkám legyen az új évre. Tudja, így könnyebb az embernek kihevernie és megbirkóznia egy szakítás tényével… – most mondta ki először, ráadásul egy vadidegen embernek, hogy magánélete sem fenékig tejfel.

– Ó, őszintén sajnálom, ami Önnel történt… – a férfin is meglátszott, hogy nem szükséges elmagyarázni, mennyire összetett és sokszor gigászivá sikeredhet – legalábbis bonyolultság tekintetében – egy-egy párkapcsolat, mégis Flóra most hálát érzett, amiért a férfi őszintének tűnt ezen a téren.

– Tehát akkor, kedves Károly… – tért rá azonnal a lényegre, meg sem várva, hogy a jóképű férfi akár csak bármit is reagálhasson. – Miben állhatok a rendelkezésére?

– Először is nagyon köszönöm, hogy sűrű elfoglaltsága ellenére időt tudott rám szakítani. Nagyon érdekelne, hogy Ön szerint mostanság milyen vállalkozásokba lehetne kezdeni, főként irodalmi, kulturális területeken? – kockáztatott meg egy kérdést.

– Nézze, kedves Károly! Nem fogok hazudni! Sajnos az irodalmi vállalkozások többsége max. két-három hónapig, ha életképes, és akkor még tapintatos voltam. Egyszerűen nálunk a kultúrának nincsen akkora befogadópiaca, mint teszem azt Nyugat-Európában és főként a tengerentúli régiókban.

– Ó… értem… – látszott, hogy erősen koncentrál, miközben azon töpreng és gondolkodik, vajon mi legyen most az a bizonyos következő lépése.

– Bocsásson meg, kedves Károly, ha nyílt voltam és egyenes, de azt gondolom, hogy az üzleti szférában, ha az ember nem beszél nyíltan és egyértelműen, akkor másként aligha van értelme a dolgoknak! Ettől függetlenül azért szeretném, ha mesélne egy kicsit erről a kulturális, irodalmi vállalkozásról. Hátha talán még valami jó, kreatív ötlet is kisülhet a dologból.

Flóra hangjából szinte azonnal eltűnni látszott a komoly szigorúság, és helyette egy végtelenül közvetlen, kedves és empatikus hang lépett a helyére, melynek elsődleges feladata, hogy maga mellé állítsa és megnyerje az ügyfelek bizalmát.

A jóképű férfi pedig hosszadalmas mondókába kezdett arról, hogy mindig is szenvedélyesen érdekelte az olvasás, az irodalom szeretete, és mennyire gyerek volt még, amikor a költészet is azonnal megérintette a lelkét:

– …Hát így történt, hogy főként a gimnázium vége felé, az érettségi előtt, a szüleim elvittek egy színitanodába, hogy bontogassam csak kedvemre kialakulófélben lévő érdeklődésemet, aztán később már a bölcsészkaron találtam magamat, ahol briliáns és ragyogó professzoraim újfent jócskán felnyitották a szememet.

– Akkor gondolom, lapul egy-két rejtett, vagyonokat is megérő kézirat a fiókjában, ugye?! – Flóra képtelen volt eldönteni, hogy most flörtöl-e ezzel a jóképű férfival, vagy csupán sóvárgó fantáziáját próbálja minduntalan kielégíteni.

„Te jó ég! Muszáj, hogy elfojtsa kitörni kész érzéseit, különben azonnal lebukik, és esetleg még a jó hírnevét és szakmai karrierjét is eltúlzott kockázatnak teszi ki! Most azonnal vissza kell térnie a kimért, merev, határozott, és legalább egy icipicit szigorú hivatalnoki, üzleti stílushoz, különben azonnal lebukik!” – igyekezett minden lélekjelenlétével figyelmeztetnie magát, de elegendő volt csupán egy futó, töredékpillanást vetnie erre a nagyon titokzatos és rejtélyes férfira, hogy szavak nélkül, az érzések nyelvén maradva szinte azonnal megkedvelje.

– És a kedves szülei mit szóltak az Ön pályaválasztási kísérleteihez?

– Természetesen ellentétesen viszonyultak hozzá. Édesanyám partner volt szinte mindenben, míg apám nagy általánosságban úgy volt vele, hogy sokkal jobban jártam volna, ha kitanulok valami rendes kétkezi munkát, hiszen az mindig is fix és biztos pont lehet egy ember életében.

– Bár tudom, hogy semmi közöm a magánéletéhez, kedves Károly, de sok igazság van abban, amit az apja javasolt. – Önmagát is jócskán meglepte ez a kijelentés, holott kamaszként vadóc és lázadó volt egyszerre, aki rendre hajlamos volt, már csak azért is, következetesen megszegni elsősorban a szülei által felállított sarkalatos játékszabályok többségét.

– Talán igaza volt, de véleményem szerint ez mégiscsak az én döntésem kellett, hogy legyen, még akkor is, ha később kaptam hideget-meleget egyaránt. – Hirtelen megviselt, szomorkás lett a hangja.

Flóra nem tudta mire vélni saját viselkedését: valósággal ösztönös, védelmező reakcióként kinyújtotta az asztal fölött a kezét, és jó szorosan megszorította, hogy a férfi érezze, nincs egyedül, és hogy törődnek vele.

– Igen, kedves Károly, ezzel is maximálisan egyetértek! Megenged nekem egy nagyon bizalmas, kicsit fájkálós kérdést?! – Annyira izgalomba jött, akár egy bakfis lány a szalagavatója előtt. Még sosem érzett ilyen bizsergető melegséget, mely tökéletesen átjárta egész bensejét. Ez nagyon új, de annál jólesőbb érzés volt, amit eddig csupán elvétve, és legfeljebb ritkán tapasztalt.

– Csak egészen nyugodtan! – A férfi most bizalomgerjesztően barna szemeibe nézett, mintha egyenesen lelke féltettebb, szándékosan eltitkolt, szégyelt személyiségét akarná felkutatni. Mintha zöldes szemeivel valósággal azonnal a másik lelkébe látott volna, anélkül, hogy bármit is szükséges lenne tennie vagy mondania. Ettől a rejtélyes érzelemtől Flóra egyszerre megijedt, de ugyanakkor rendkívül csábítónak érezte.

„Csak le ne lepleződjön érzéseivel előtte, mert akkor vége lehet majd mindennek!” – gondolta, és megpróbálta furcsán, távolságtartón kezelni a férfi felvett szemkontaktusát.

– Van komoly párkapcsolata? Esetleg gyereke? – Mintha máris zsonglőrmutatványokat akarna végrehajtani konkrét és lényegre tapintó kérdéseivel.

– Attól tartok, kedves hölgyem, ez egy kissé túlságosan is bizalmas információ… – mosolyodott el különleges, szívbe markoló mosollyal. Egy olyan férfi mosolya volt ez, aki nem fél kimutatni az érzéseit, mégis nagyon pontosan tudja és érzi, hogy egy-egy gesztusnak vagy mozdulatnak mikor van a leghatásosabb módja, hogy megmutassa.

– Jaj, kedves Károly! Kérem, félre ne értsen! – igyekezett sürgősen kijavítani önmagát, mielőtt túl késő lenne, vagy a férfi esetleg zokon vehetne túlzott tolakodását. Erről azonban – legalábbis a jelek szerint – szó sem volt.

– Tudja, mindig is imponáltak nekem az olyan „ami a szívén, az a száján” típusú emberek, akik kertelés nélkül kimondják, ami a lelkük mélyén fekszik, vagy épp böki a csőrüket! Ezt nagyra tartom és megbecsülöm! Ami a magánéletemet illeti, mondjuk azt, hogy volt valakim, és szomorú szakítás lett a vége. Gyerek sajnos nincs, de nagyon szeretnék reménykedni benne, hogy talán még nem késtem le semmiről, és lehet… – Ennél szentimentálisabban már nem is fogalmazhatott volna. – Mondja, kedves hölgyem, nem éhes? Mert én majd éhen halok! Talán rendelhetnénk valamit, bár bizonyára már vissza kellene mennie dolgozni! – vetette fel.

Ami igaz, az igaz: Flórának még a nap hátralévő részében egy rakás hivatalos dokumentumot kellett volna átnéznie, aláírnia, és még lett volna legalább két-három hivatalos megbeszélése is ilyen-olyan ügyfelekkel, mégis valahogy ez a furcsa és különleges férfi egész egyszerűen azonnal beférkőzött a legbensőbb tudatába, lelke legapróbb zugába, melyet senkinek sem volt hajlandó megnyitni. Talán egészen mostanáig…

– Legyen szíves… rendelni szeretnénk… – szólt oda az egyik pincér külsejű embernek a férfi, aki grafitceruzával és aprócska jegyzetfüzettel igyekezett lavírozni a megterített asztalok között.

– Mit szeretne enni, kedves hölgyem? – fordult felé érdeklődő kíváncsisággal és ellenállhatatlan hódító sármjával a férfi.

– Ez igazán nagyon kedves, kedves Károly, köszönöm! Egy cézársalátát kérnék vegyes zöldséges körettel, ha megoldható! – felelte a pincérnek, aki igyekezett ceruzával felírni a rendelést, míg a férfi – tipikus húsevő lévén – maradt a jól bevált rántott borda és sült burgonya kombinációnál.

Amikor a pincér sietősen távozott az asztaluktól, és miközben mindketten igyekeztek erőltetett türelemmel várni rendeléseikre, számos egyéb témát beszéltek át nagyvonalakban, akár két régi ismerős vagy jó barát, és maguk is alig akarták észrevenni, hogy mintha máris milliónyinál is több láthatatlan érzelmi szállal kötődni kezdtek volna egymáshoz.