Vágy a lencsén túl

Távolról hallgatom a vonat egyhangú kattogását. Szándékosan nem autóval keltem útra, remélem az érzékeny lelkű, kis bogárhátúm nem veszi zokon ezt tőlem. Ezer éve nem csináltam ilyet, viszont most annyi minden kavarog a fejemben, hogy képtelen lettem volna figyelni a vezetésre. Szétnézek az első osztályú fülkében, egy idősebb hölgy divatlapot nézeget, csak remélni merem, hogy nem kezd beszélgetést. Látványosan kiteszem az asztalra a laptopomat, bár telefonról is olvashatnám az adatokat, így hatásosabbnak tűnk. Talán nem zavar meg senki. Csendben újraolvasom, Mary néni levelét, amiben felkér, hogy mondjak néhány szót egy nagyon híres fotósról, az érettségi találkozó alkalmával. Volt osztályfőnöknőm, azt gondolja, mivel tanultam fotótörténészetet, simán megoldom. Igen, van egy galériám, ahol híres fotósok képei cserélődnek, elég sűrűn, de az nem mind az én érdemem. Carol, ügyes ügynök, begyűjt majdnem mindent. Igen majdnem mindent, mert ettől a híres Spigi-től, nekünk semmink nincs és nem is volt. Belegondolok, hogy miért is nincs? Hogyan lehet, hogy nem jött szembe sehol velünk? Döbbenet, valaki, itt a huszonegyedik század közepén, úgy él, és alkot, hogy nem lehet tudni, ki ő. Az ügynöke, viszi-hozza a képeit. Nincs egy interjú, vagy bármi, ami leleplezné kilétét. Nincs jelen a social-mediában sem, illetve egy művészi oldal van, most is azt nézem. Gyönyörű csipke napernyő mögött, egy női test körvonalai látszódnak. Csodás profilkép, mosolygok magamban.
Hetekbe telt, amire fel tudtam venni a kapcsolatot az ügynökével. Arrogáns pasi vette fel a telefont, amikor már majdnem feladtam az újrahívásokat. Alig értette meg mit akarok. Érettségi találkozóra? Ja, hogy én vagyok, a Perfect Moment tulajdonosa, már várták jelentkezésemet. Döbbenten hallgattam, várták? Adjak egy email címet és mindent átküld, amúgy meg, ott találkozok majd a művészúrral.
Megrázom a fejem és visszatérek a jelenbe. Nagyot sóhajtok, kinézek az ablakon. Miért is nem mondtam nemet, Mary néninek? Nézem a tovatűnő, békésen falatozó őzeket. Lassan visszavándorol a tekintetem a vonatfülkébe. Kényszerítem magam, hogy megnyissam az email-t.
Hivatalos megszólítás, majd közli az ügynök, átküldi Mr Spinelli levelét.
A francba, mit csináltok, ti? Ezek játszanak velem, idegesen kinyitom az üdítőmet. Amint a szénsav kiszabadul a palackból, olyan hangot ad ki mintha az én feszültségem is szabadulni próbálna. A hölgy a fülke másik végéből fejcsóválva néz felém. Nem érdekel! Megnyitom a mellékelt levelet.
,,Köszöntelek, drága Mona!”- kezdődik a levél.
Hogy mi van? A középiskola óta nem szólított senki ,,Monának”! Ki a fene ez a Spinelli? Most már legalább, annyit tudok róla, hogy hímnemű.
Újból kortyolok egyet az üdítőmből. Odakint elered a jégeső. Szuperül tükrözi a hangulatomat. Az apró jégszemek kopognak az ablakon, de hangjuk jobbjára beolvad a kattogó kerekek zajába. Remélem, mire megérkezem, eláll az eső. Tovább olvasom a levelet, és keményen gondolkodom. Két évet járt velünk? Mi van? Hogy mindig figyelt rám, de én nagyon távolságtáróan viselkedtem és menekültem. Hát, ha figyelt rám, akkor tudhatná miért menekültem. Nyakigláb, nyurga, tej szőke, fogszabályzós, olyan elől-hátul lapos, későn érő lány voltam.
Mára sok minden változott, kemény munkával, de büszke lehetek magamra. Mosolyogva végigsimítom, a hátközépig érő, festett, gesztenyebarna hajam. A csinos ing feszül melleimen. Na, jó, nem épp Pamela Anderson méret, de vannak. Próbálom kitalálni, ki ez a srác, vagy pasi?
Az utolsó két évre kaptunk, négy olasz diákot, cserediák program, ha jól emlékszem. Két lány volt, aranyosak, pörgős nyelvűek, és két srác. Rájuk tisztán emlékszem. Minden lány rajtuk lógott. Roberto, mindig az első osztályú étteremről áradozott, amit ő fog örökölni szülei után. Giulio Spinelli, ugrik be a másik srác neve, nyakában mindig ott lógott a fényképezőgép. Spigi, ügyes művészi név. Mosolyogva dőlök hátra. Megjelenik előttem kamaszkorom álom pasija. Magas kisportolt test, barna, enyhén hullámos haj. Szikrázó barna szemek, érzéki bariton. Közelébe sem mertem menni, csak távolról vágyakoztam. Néha rám mosolygott, kacsintott, de meg voltam győződve, csak cukkol. És most arról olvasok, hogy mély nyomot hagytam benne. Gyomrom kellemes görcsbe rándul.
Azt írja, enyém a megtiszteltetés, hogy bemutassam a nagyvilágnak. Ott lesz a tv és néhány újság. Olvasgassam a rövid önéletrajzát, a többit élőben megbeszéljük. Kijön elém a vonathoz.
Ha eddig feszült, ideges voltam, most még rájött egy lapáttal. Lázasan várom a találkozást, bár lehet, hogy kopasz és kövér mostanra a srác. Megnyitom a mellékletet, átfutom, a rövid életrajzot majd nézem a képeket. Szemem hatalmasra kerekedik. Nem hiszem el! Ez a pasi olyan mintha egy tűzoltós naptárról lépett volna le. Magas, kisportolt félisten. Széles váll, gödröcskés félmosoly, és laza hullámokba hulló, vállig érő, barna haj. Istenem, elvesztem! Hangosan felnyögök. Megszólal a velem utazó hölgy, felpillantva a magazinból.
– Drágám jól van?
Drágám? Ennek meg mi baja, nézek rá csodálkozva.
– Azért kérdem, mert nagyon furán nyögdécsel.
Uram-atyám, fogom a fejem két kézzel.
– Csak egy fránya fogfájás, bölcsességfog. Sajnálom, hogy megzavartam.
– Adok fájdalomcsillapítót, ha gondolja - és máris elmerült a hátizsákban, amit két hatalmas béka díszít, megkeresni a gyógyszert.
– Ne fáradjon, köszönöm, fel vagyok készülve rá.
Látványosan, mosolyom elrejtve, benyúlok a kistáskámba, odabent kipattintom a C vitaminomat, bár már bevettem a mai adagomat, de majd ürít a szervezet. Bekapom, iszok rá egy korty kólát, a hölgy csóválja a fejét, de visszatér az olvasáshoz. Én meg Giuliohoz.
Álmodozva legeltetem a szemem a fotókon. Már nem érdekel, a tízéves találkozó, az osztályfőnököm, a rám bízott feladat, csak azon kattogok, hogy az állomáson, Giulio vár rám.
Befut a vonat, szinte azonnal kiszúrom a magas olasz férfit, kezében egy száll vörös rózsa. Biztos a dolgában, mosolygok belül. A nők legeltetik rajta a szemüket, az én gyomrom, meg egyre kisebb. Ha tudnám, visszafordítanám a vonatot, de nem lehet. Amint nyílik az automata ajtó, és elindulok lefele, erős karok kapnak el és állítanak könnyedén talpra.
– Elnézést uram! Lebírok szállni a vonatról én is!
Zavaromban, támadok.
– Oh, mi dispiace, mio coro amore!
– Nem vagyok a szerelmed, és ha lehet, úgy beszélj, hogy értsem, amit mondasz!
– Érted, te azt! - mosolygott rendületlenül - Szia, drágám! - szólt újra.
– Szia! Megleptél, úgy mindennel! Először, Mary néni a kérésével. Majd, te, ahogy leleplezted magad.
– Nem a tanárnő ötlete volt, én kértem meg rá.
– Miért? – kérdezem.
Megállok, szembefordulok a világ legszebb férfijával. Mélyen a szemébe nézek, elveszek benne. Lelkemig hatol a tekintete, felperzsel.
– Mert akartalak, mert vágyom rád! Mert nem engedtél közel tíz éve, de én most is pont úgy, veled álmodom. Volt más nő, nem egy, de egyik sem oltotta a vágyat. Mert el akarom érni, hogy remegj a karjaimba, hogy az én nevem suttogd, miközben megérinted a csillagokat, velem együtt.
Csak állok, minden erőmmel azon vagyok, hogy elrejtsem a bennem lévő vágyat. Sosem éreztem még ilyen intenzíven valaki iránt. Lassan lehajol, szája vészesen közeledik a számhoz. Légzésem felgyorsul, összeszorítom a combom, hogy a testemen végigszáguldó vágyat valahogy uraljam.
Ajka lecsap rám. Rövid, de szenvedélyes csók után megkérdezi.
– Mehetünk?
Nem kérdezem hová, szívem azt súgja, hogy ővele a világ végére is. Leint egy taxit, bemond egy drága szálloda nevet, én csak pillogok. Kezem a kezében, égeti a bőröm az érintése. A szám kiszáradt, arcom lángol. Sosem mentem fel senkihez az első randin. Ez randi egyáltalán? Így a ,,tripla X” után, kell ragaszkodni az ember lányának az elveihez? Közel hajol, olaszul suttog a fülembe, zavaromban nem értek minden szót, de így is felizgat. Nem szólok rá, hogy nem értem. A hangsúly, a mozdulatai, mind érthető nyelven közlik a vágyát és korbácsolják az én vágyaimat.
A hotelnél kisegít a taxiból, ráhajol a kezemre. Csókja égeti a bőröm. Némán sétálunk a lifthez, karja a derekamon, hüvelykujja kellemesen simogat, lángol a bőröm az ing alatt. Eszembe sem jut a csomagom, ezért meglepődöm, amikor a lakosztály közepén meglátom. Nem tudok szólni, mert csodálattal nézek szét. Vörös rózsa mindenhol. A világ összes vázája itt van, tele bódító illatú rózsával.
– Biztosan éhes vagy, néhány perc és jön a szobapincér.
– Giulio, erre nincs szükség! Ez a sok virág, a minden! Van szállásom.
– Tudom, volt szállásod, de lemondtam. Maradj itt velem! Legalább addig, míg tart a találkozó. Nem sok a rózsa, minden napra akartam egy szálat amióta nem láttalak, de senki nem vállalta, hogy leszállítja.
– Állj, Giulio! Tudd, az hogy itt állok most, az nem a szálloda, a rózsák, vagy bármi más miatt van, hanem miattad! Felnőtt nő vagyok, tudok dönteni arról, hogy mit akarok. Téged! Itt és most!
Egy picit lábujjhegyre emelkedek, átfogom a nyakát és megcsókolom.