Beteljesült nyár

Néha nehéz ép ésszel gondolkodni a fullasztó hőségben, mivel a nyár ugyanolyan, mint az életem: monoton, unalmas, és konkrétan azt érzem, nem kapok levegőt.
Egy gondolat azonban egy kis felüdülést hozott; itt az ideje egy kis pihenőt tartanom, ki kell innen szakadnom kicsit, mert másképp nem bírom. Évek óta egy-egy hosszú hétvégét leszámítva nem voltam szabadságon. Míg más a tengerparton nyaral, vagy a hegyekben kirándul, engem felemészt az irodám szürke fala, a rengeteg papírmunka, ami reggeltől estig itt áll előttem. Mintha soha nem akarna elfogyni.
Szerencsére a főnököm is belátta, hogy rám férne egy kis szabadság, így elég könnyen belement abba, hogy kivegyek egy teljes hetet. El sem hiszem, egy teljes hétig nem kell bejönnöm

– Jó pihenést Laura! Remélem, ezt a hetet tényleg a kikapcsolódásra szánja, mert újult erővel várom vissza – szólt Bárdosi Úr.
– Persze, Főnök, mindenképp.
Viszontlátásra! – köszöntem el gyorsan, ismerve Bárdosi Urat, még az utolsó pillanatban visszahívna valamiért.
A szüleimtől elkértem a vidéki nyaralójuk kulcsát, úgy voltam vele, tökéletesen megfelel maga a hely és környezet egy kis kikapcsolódásra. Az apám kissé vonakodott az ötlettől, hogy oda utazzak, de végül csak fogtam a kulcsot és eljöttem. Lassan harmincéves leszek, nem hinném azt, hogy ő kellene megszabja, mikor és hová megyek.

Úton a nyaraló felé, különös érzés fogott el, fokozatosan törtek rám az emlékek, hisz régen rengeteg időt töltöttem itt.
Minden nyarat, tavaszi és téli szünetet, hosszú hétvégéket. De aztán jött egy fordulópont, és utána már nem akartam ide jönni.
Mindenki életében vannak olyan dolgok, amiket mélyen eltemetve őrzünk és még emlékezni sem akarunk rájuk, nemhogy szembe találkozni velük.
– A fenébe, remélem, nem látott meg. – bosszankodtam magamban, mikor megláttam őt a kávézó teraszán.
– Nyugodj meg drágám, nem figyel erre. – Szólalt meg egy kedves, ám de ismerős hang a hátam mögött.
– Úristen Vali néni, Csókolom – ne tessék haragudni, de mennem kell, később még benézek.

Gyorsan bepattantam az autómba, majdnem magamra borítva a jeges kávét, talán az egy kicsit lehűtött volna. El sem akartam hinni, hogy láttam Őt. Régen, ha csak rám nézett, pillangók repkedtek a gyomromban, most meg olyan érzésem volt, mintha ezek a pillangók csak csúf hernyók lennének. Ugyan ki is hibáztatna emiatt? Mondogathatom magamnak azt, hogy a szép emlékek megmaradtak, de a szép emlékeket befeketíti a tény, hogy átvert és egyedül hagyott. Így hát elég rossz szájízzel gondolok vissza rá.
Miért kell neki is itt lennie, évek óta nem találkoztunk és nem is beszéltünk, még a közösségi oldalakon sem követjük egymást. A sors furcsa fintora ez. Érzem a levegőben, hogy valami történni fog, de jobb is, ha elhessegetem ezt az érzést, butaságokra gondolok. Biztos csak az agyamra ment a meleg.

Mikor a nyaralóhoz értem, lüktető szívem egy kis megnyugvást talált. Gyönyörű a kilátás és ez a természetes zaj, teljesen ellazít, a patak csobogása, a madarak csicsergése, a kellemes nyári szellő, mely végigsimogatja vállam a Naplementében, Ez az egész összkép nyugtató hatással van rám a mai és az összes többi napom után. A patak vizének tükre lassan elenged minden fénysugarat, teret adva a Hold fényeinek. Elgondolkodtató ez az egész. Vajon én tényleg elengedtem a fénysugaram? Vagy csak azt akartam hinni, hogy elnyelte a sötét éjszaka.

Miután kipakoltam, vettem egy kellemes fürdőt, muszáj volt kicsit kikapcsolnom. Ma felgyorsultak az események a kissé unalmas és egyhangú életemben. Pihenést és nyugalmat akartam, erre tessék épp, hogy ide értem, majdnem szemben találtam magam Dáviddal.

Dávid és én egész gyermekkorunkban jó barátok voltunk. Ő itt élt a szüleivel, én többnyire csak a vakációkat töltöttem itt. Mindig írtunk egymásnak, végig tartottuk a kapcsolatot és mikor újra itt tartózkodtam, mindig együtt voltunk.
De aztán hirtelen minden megváltozott, a gyermekkor hamar tovaszállt és bármennyire is ragaszkodunk néha a felnőtté váláshoz, bizony sokszor fájdalmas sebeket ejt rajtunk.
Így volt ez velem is, miután Dáviddal elkezdtünk egymás iránt többet érezni, megbeszéltük, hogy a távolság ellenére is kitartunk, s amint lehet, ő eljön hozzám a városba, én pedig ahogyan a munkám engedi, ide utazom.
Aztán telt-múlt az idő, nehéz volt, de a kapcsolatunk fontosabb volt a távolságtól.
Megbeszéltük, hogy nálam tölt néhány hetet, mivel a szülei néhány hónapra kénytelenek voltak bezárni a panziójukat. Nagyon vártam őt, másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy végre több időt töltünk együtt.
Aztán valami váratlan történt, egy júliusi délutánon megcsörrent a telefonom. Dávid volt az, szépen, udvariasan közölte velem, hogy neki ez így nem megy és ne haragudjak, de szakítani akar.
Mondanom sem kell, hogy szó szerint megölte bennem azt a részt, amit a legjobban szerettem, amit csak ő tudott kihozni belőlem. Összetörte az álmaim és a szívem. Minden szava szilánkként fúródott belém. Az apám mindig ellenezte a kapcsolatunkat, már értettem miért, azt mondta ez a fiú nem hozzám való, ő nem épít engem csak elvesz belőlem. Fájtak a szavai, de lassan ezekből merítettem erőt.

A hajnal fényei lassan kúsztak át az ablak rései között. De jó érzés a madarak csicsergésére ébredni, akkora nyugalom van itt.
Mintha lassan oldódna fel a lelkem.
Kiültem a kerti hintába egy bögre kávéval. Jól esett kicsit elmélázni az árnyékban, hisz már pokolian meleg van. A csengő hangja törte meg a csendet. – Ki lehet az korán reggel? – tettem fel a kérdést magamnak, de közben már a szívem tudta is a választ, még mielőtt észbe kaptam volna, hisz ha Vali néni tudja, hogy itt vagyok, akkor mindenki tudja..
Mikor ajtót nyitottam, az agyam leblokkolt, a lábam földbe gyökerezett és megszólalni sem tudtam.
– Jó reggelt, Laura! – köszönt Dávid
De én csak álltam ott, mint aki nem hall és nem lát. Néztem a szemét, ami most is olyan rajongással néz rám, mint évekkel ezelőtt, még mindig annyira jóképű, futott át az agyamon a gondolat.
– Te mit keresel itt? – nyögtem ki végre valamit.
– Vali néni mesélte, hogy látott a kávézóban, gondoltam beszélhetnénk.
– Beszélhetnénk persze, ha akarnék veled beszélni, de nem akarok – és ezzel rácsaptam az ajtót
– Laura kérlek nyisd ki, szeretnék valamit elmondani, túl sok idő telt el és imádkoztam, hogy történjen valami, kapjak egyetlenegy jelet, hogy tudjam van-e értelme megtörnöm a hosszú hallgatásom, és jött a jel, itt vagy. Muszáj beszélnünk

Kicsit megijesztett Dávid rövid monológja, hisz mi lehet ez a súlyos dolog, amit most hirtelen közölni szeretne velem. Kíváncsiságom és a felszínre törő elnyomott érzéseim utat törtek maguknak, így hát úgy döntöttem, beengedem és adok neki egy esélyt arra, hogy elmondja, amit szeretne.

– Figyelj kérlek – ültetett le Dávid – tudom bután fog hangzani ez az egész, de nem akartam szakítani veled, sőt azelőtt nap mielőtt szakítottam volna, ott voltam a lakásodnál és arra készültem, hogy megkérem a kezed.
– Hogy mi??? – szakítottam félbe Dávidot – ez elég nevetséges ne haragudj, meg akartad kérni a kezem, de nem tetted, aztán meg szakítasz velem?
– Kérlek hallgass végig, még nem fejeztem be.
Szóval itt voltam, mivel te még dolgoztál, a ház előtt vártam rád és megjelent az apád. Megfenyegetett, hogy ha nem hagylak békén tönkreteszi a szüleim vállalkozását és örökre be is záratja a panziójukat. Tudod nagyon jól, hogy apád befolyásos ember, én pedig túl gyáva voltam. Anyám akkor lett beteg, bár erről már nem tudtam veled beszélni és szükségük volt a pénzre, hogy ki tudják fizetni a kezeléseit.
– Tessék? Az apám? És édesanyád hogy van?
Ez nekem túl sok egyszerre. Az apám biztosan nem tenne ilyet.
– Ugyan már, az apád mindent megtenne csak azért, hogy minden úgy alakuljon ahogy ő akarja. De látom nem hiszel nekem. De tessék itt egy csekk, amit soha nem váltottam be és amit az apád azért küldött, hogy biztosítsam afelől, hogy örökre békén hagylak.

Amit Dávid elmesélt, mélységesen megrázott, hisz nem is gondoltam volna azt, hogy az apám képes ilyesmire. Tisztában voltam vele, hogy nem kedveli Őt, de ennyire.
– Kérlek hagyj most magamra, át kell gondolnom a történteket. – tessékeltem ki Dávidot a házból.

Ez az egész hihetetlen, de persze sok mindent meg is magyaráz. Apám a szakításunk után furcsán viselkedett, mint aki nyert a lottón. Ezt csak annak tudtam be, hogy próbált vigasztalni. Én kis buta, nem láttam át ezen az egész színjátékon.
Valahol legbelül éreztem azt, hogy valami nem kerek és mégsem tettem semmit. Ugyanúgy hibás vagyok, mint Dávid. Ő gyáva volt, én pedig gyenge. Már csak azt sajnálom, hogy elpazaroltunk megannyi évet.

– Beszélnem kell vele – jelentettem ki magamnak határozottan.

Ahogy megnyitottam a bejárati ajtót, Dávid ott ült a verandán. Engem várt, hogy átgondoljam ezt az egészet. Semmit nem kellett mondania, mindent láttam a tekintetében. Ez volt az a pillanat, mikor nem kellettek a szavak, a tettek beszéltek helyettünk és egy szoros hosszú percekig tartó öleléssel bocsájtottunk meg egymásnak.

Az egész délutánt átbeszélgettük. Elmeséltem neki, mi történt velem az elmúlt években, hogy van egy jól fizető munkám, amit utálok, ő is elmesélte, hogy átvette a szülei panzióját és ő vezeti. Olyan volt az egész, mintha mindig is tartottuk volna a kapcsolatot.
Elég volt egymás szemébe nézni és tudtuk azt, hogy az érzéseink nem múltak el. Épp úgy éget fel mindent a szerelmünk, mint egy nyári tüzes nap.

Dávid nem sokat tétovázott, még aznap este megkérte a kezem.
Kicsit féltem, hisz az apám ugyanúgy ellenünk lenne, de tudtam, hogy nekem kell irányítanom az életem.
Nekem ő a fényem, aki a legjobbat hozza ki belőlem és aki mellett igazán önmagam lehetek. De előtte megkértem őt, hogy adjon időt, beszélnem kellett az apámmal.

Másnap reggel felhívtam és megkértem, utazzon ide. Éreztem, hogy tudja azt, mivel akarom szembesíteni.
Mikor megérkezett, tapintható volt közöttünk a feszültség.
Mintha az ég is tudta volna mi készül itt, minden feketébe borult és lecsapott egy nyári zápor. Én is épp így tettem.
– Apa mi a fenét képzeltél, hogy gondoltad ezt az egészet?
– Dávidról van szó ugye? Azt ne mondd, hogy újra találkoztál vele.
– Ugyan már apa, egyszer minden hazugság kiderül, nem gondolod? Miért tetted ezt?

Hosszas veszekedés és megannyi sértő megjegyzés után, amiket egymás fejéhez vágtunk, nagy nehezen mindketten lehiggadtunk.
Próbáltam megértetni apámmal azt, hogy szeretem Dávidot és ha támogatja a kapcsolatunkat jó, ha nem, akkor nagyon sajnálom, mivel én mellette találtam meg a boldogságom.
– Veled vagy Nélküled, de hozzá fogok menni. Nagyon örülnék, ha te kísérnél oltárhoz, de ha nem akarsz boldognak látni, nagyon sajnálom, nem tudom mit mondjak.
– Ne haragudj kislányom, igazad van. Felnőtt nő vagy saját döntésekkel. Ha neked Dávid kell, akkor ígérem én többé nem állok közétek. Csak azt szeretném, ha boldog lennél mellette.

Az élet néha a legnagyobb játékmester, csak néhány nap pihenésre vágytam, míg vissza nem zuhanok a mindennapjaimba. De végül mi is történt? Találkoztam a nagy szerelmemmel, akivel elsodródtunk egymástól, de soha nem voltunk annyira távol, hogy ne találjunk vissza.

Másik év júliusában megtartottuk az esküvőnket, a szüleim nyaralójának kertjében, ott ahol minden elkezdődött. Ez az a hely, ami őrizte a szerelmünket akkor is, mikor mi azt hittük már rég elveszett.

Dáviddal boldogok vagyunk, úton van az első babánk, aki júliusban fog megszületni, hát nem csodálatos? A július nekünk mindig az újrakezdésről fog szólni. A július a mi el nem múló szerelmünk és történetünk jelképe.