MINERVA, A PECHKIRÁLYNŐ

(Részletek Mimi naplójából) – 2. rész

Május 16.
Amit most leírok, eredetileg meg sem akartam említeni, de kénytelen vagyok. Arra gondoltam, majd ha egyszer unokáim lesznek és elolvassák a naplómat, lesz min nevetniük. Feltéve, ha lesznek unokáim... Feltéve, hogy lesz gyerekem... Feltéve, hogy lesz férjem... Feltéve, ha... Na, mindegy, hagyom az elmélkedést máskorra, most felelevenítem, mi is történt a munkahelyemen azon az ominózus „kávés” napon... Miután kijöttem a főnök irodájából és a mosdóban próbáltam eltüntetni a blúzomból és a nadrágomból a sötét kávéfoltokat, amikor is Petra, az a nagyszájú fruska „rajtakapott”, ahogy egyik kezem a nadrágomban, a másikkal meg dörgöltem magamat... Na, akkor rögtön tudtam, hogy félreértette a helyzetet, és öt perc múlva az egész emelet tudni fog a mosdóbeli „kalandomról”. Hát, kicsit másképp alakult a helyzet... Visszamentem az irodánkba, leültem a számítógép elé. Alig telt el tíz perc, amikor Terka néni, a takarítónő bekiabált az ajtón:
– Mimi, jöjjön ide egy pillanatra!
Odamentem az ajtóhoz. Látom ám, hogy Terka néni kezében egy kis vödör, benne víz, olyan enyhén barnás színű. El sem tudtam képzelni, mit akarhat tőlem a takarítónő. Nem kellett sokáig várnom, mert miközben bosszúsan végigmért (természetesen a nadrágomon virító barna foltot bűvölte tekintetével), csak ennyit mondott:
– Menjen be a főnökhöz! – és rámutatott a barnás löttyre a kannában...
Atyaúristen! A főnök behívta a takarítónőt, amikor meglátta a széken a barna foltot, amit én hagytam ott... Csak nem azt gondolja, hogy befostam...???!!! Abban a pillanatban kifutott az összes vér az arcomból, homlokomra kiült a hideg veríték. Remegő lábakkal mentem be a főnökhöz, aki olyan együttérző tekintettel nézett rám, hogy na... Most nem mondta, hogy üljek le. Ehelyett így szólt:
– Minerva drága, ne szenvedjen itt, menjen csak nyugodtan haza... Két óra múlva úgyis lejár a munkaideje, fölösleges itt maradnia. Maradjon otthon holnap is...
– De, de... – habogtam.
– Semmi „de”! Ilyen állapotban mégsem maradhat itt. Menjen haza, kúrálja ki magát, vegyen magának banánt, igyon sok folyadékot. Holnap péntek, pihenjen egy jót, és hétfőre már kutya baja sem lesz...
– De én nem vagyok beteg... – motyogtam, még mindig nem teljesen értve a dolgot. Bár volt némi sejtésem, ami azonnal be is igazolódott.
– Persze, hogy nem beteg. Mondjuk úgy, hogy egy hasmenés nem is betegség... – mondta a főnököm, miközben ujjával a barna foltos nadrágomra mutatott. Te jó ég! – ez az ember tényleg azt hiszi, hogy becsináltam... Hát ilyen nincs, ezt nem hagyhatom annyiban!
– De ez csak a kávé... – kezdtem volna a magyarázkodást, ám az én drága, „megértő” főnököm rögtön a szavamba vágott:
– Persze, tudom, hogy nyilván a kávé az oka mindennek, de semmi baj, mással is előfordul az ilyesmi...
De nem velem! – üvöltöttem gondolatban, de szólni nem tudtam, semmi esélyem sem volt a főnökkel szemben.
– Holnapra igazgatói „szabadot” kap tőlem, igazoltan lesz távol. Minden rendben lesz, meglátja.
Mint egy fuldokló, aki megpróbálkozik belekapaszkodni egy szalmaszálba, úgy próbálkoztam én is helyrehozni a félreértést, de sikertelenül:
– Értse meg már, főnök, mindennek az a kávé az oka!
– Értem én, Minerva, nem kell mentegetőznie, emberek vagyunk. Megtörtént, hát megtörtént. Most szépen hazamegy, hétfőn találkozunk... Rendben?
– Rendben – válaszoltam, és kikullogtam az irodából. A folyosón mintha mindenki gyanús szemmel, gunyorosan nézett volna rám, néhányan mintha nevettek is volna... Vagy csak én képzeltem úgy? Már nem is tudom. Csak azt tudom, hogy villámgyorsan elhagytam az épületet. Útközben hazafelé elmúlt a rossz kedvem is, sőt azon kaptam magam, hogy hangosan kuncogok. Az egész péntekem szabad. Hurráá! Aztán, amikor arra gondoltam, hogy milyen áron, akkor... Elképzeltem, hogy az irodában most mindenki arról beszél, hogy a főnök hazaküldött, mert befostam... Ezeknél a gondolatoknál már hangosan nevettem. A szembejövők gyanúsan méregettek. Gondolhatták, szegény szerencsétlen hangosbolond, aki tetejébe még össze is fosta magát! Ugyanis a nadrágom láttán semmi más nem juthatott az engem szemlélők eszébe. Engem viszont ez akkor már egyáltalán nem érdekelt.
A lakótelepen, ahol lakom, van egy kis sarki cukrászda. Bementem oda, és négy darab franciakrémest kértem. Jucika, az eladónő meg is kérdezte:
– Látom, jó kedve van, Mimike, vendégei lesznek ma is?
– Igen – feleltem arcomon széles mosollyal. A mosoly inkább a krémeseknek szólt, mintsem Jucikának. A hölgy becsomagolta a sütiket, én pedig hazaballagtam. Szegény Jucika, ha tudná, hogy semmiféle vendéget nem várok, és az összes krémest én fogom felfalni egyes egyedül. Mert azért mégsem mondhatom azt, hogy kérek négy krémest magamnak... Hadd higgye, hogy vendégeket várok, azért veszek több sütit. Így csinálom ezt hosszú évek óta. Remélem, Jucika nem gyanít semmit... Vagy mégis?
A postaládában egy „behívó” várt: orvosi ellenőrzésre kell mennem jövő pénteken. Na, mindegy, majd csak túlélem azt is valahogy...

Folyt. köv.