Mosolygós álarc

Mielőtt elindult, megállt a nagy fali tükör előtt, és belenézett. Sírástól kicsit duzzadt, szomorú szemű önmagát látta, aki megpróbál mosolyogni, de a mosolygás nem nagyon akar megmaradni arcán. Már hónapok óta ritka vendég nála…
Anna lassan fél éve, hogy hetente két délután a kórházban fekvő beteg gyerekekhez jár mesét olvasni. Barátnője említette neki ezt a lehetőséget, és Ő pár nap gondolkodás után elfogadta. Nehezen szánta el magát, és minden alkalommal egy kicsit belehalt a készülődésbe. A gyermekosztály orvosai, ápolói az első alkalomtól kezdve nagyon megértőek és kedvesek voltak. Ismerték szomorú történetét, tudták, miért vállalja a meseolvasást. Biztatták, bátorították, hogy ne izguljon, mert a beteg gyerekek nagyon hálásak tudnak lenni minden apró jótettért. A bemutatkozáskor megbeszélték, hogy melyik napokon számíthatnak rá – Anna a keddi és a pénteki napokat választotta.
Kötetlen munkaidőben dolgozott, legtöbbször otthonról, a számítógépén. Így könnyedén át tudta szervezni a dolgait, és szabaddá tudta tenni ezeket a délutánokat. Még évekkel ezelőtt szervezte így a munkáját. Igaz, ezt a számára kényelmes megoldást a kényszer szülte, mikor egyedül maradt első osztályos kisfiával, Bálinttal…
Akkor egyik napról a másikra neki kellett megoldani a kisfiú iskolába kísérését, hazahozatalát, különböző különórákra hordását. Ha visszagondol, talán egy kicsit túlzásba vitte, nem kellett volna annyifelé szétaprózni a fia délutánjait, estéit. Jobb lett volna, ha több időt töltenek együtt…
A láthatásokat is pontosan betartották, így Bálint kéthetente apjánál töltötte a hétvégéket. Mindig nehéz szívvel engedte el, de tudta, fiának az apjára is szüksége van. A gyerek nem tehetett róla, hogy ők elhidegültek egymástól, és apja másnál találta meg a boldogságát. Bálint így is nehezen alkalmazkodott az új helyzethez. Kicsi volt még ahhoz, hogy megértse, miért költözött el tőlük az apja. Az apás hétvégék talán egy kicsit enyhítették nála az apahiányt.
Végül is évekig jól működött a dolog, Bálint szeretett az apjánál lenni, Beával, az új élettárssal is kölcsönösen elfogadták egymást. Testvére nem született, így mindkét szülőjétől maximálisan megkapott mindent. Nyári szünidőben is sokat volt apjánál. Ilyenkor, ha csak tehették, a közeli bányatónál pecáztak. Volt egy kis bungalójuk, így sokszor kint éjszakáztak a tónál…
Azon a nyári hétvégén is kint voltak, apa-fia horgászversenyt szerveztek – ráadásul maratoni hosszúságút. Péntek reggeltől szombat estig tartót. Mindketten nagyon várták ezt a hétvégét, Bea elutazott szüleihez, így igazi fiús napok vártak rájuk.
Már kora délelőtt a pecabotok katonás rendben sorakoztak kapásra várva. A bungaló előtti sütögetőhelyen bográcsban rotyogott a paprikás krumpli. Bíztak benne, este már a saját fogású halakat sütögetik.
Minden úgy alakult, ahogy a nagykönyvben meg van írva, de pénteken a késő délutáni órákban megcsörrent az apa telefonja. Főnöke hívta a munkahelyéről, ahol vezető beosztásban dolgozott. Hiába próbálta megmagyarázni, hogy nem tud bemenni még egy órára sem, főnöke erélyes hangnemben utasította. Vagy megjelenik a munkahelyén, vagy repül. Hétfőn már be sem kell mennie – ki van rúgva!
Bálint fél mondatokból is megértette, hogy apjának nincs más választása – mennie kell.
– Menj el, apa, én addig őrzöm a pecabotokat.
– Nem, nem hagylak itt, fiam!
– De apa, én már elmúltam tizenkét éves, tudok magamra vigyázni! Menj nyugodtan, pár óra múlva úgyis visszaérsz.
Az apa még ellátta tanácsokkal, mit tegyen, mit nem szabad tennie. Már az autónál volt, amikor eszébe jutott a csónak. Visszaszaladt Bálinthoz, és megígértette vele, hogy nem fog egyedül csónakázni a tavon. Soha nem engedte meg neki, hogy egyedül csónakázzon, de a fiút sem érdekelte különösebben a csónakázás. Bálint megnyugtatta, eszébe sem jutott volna, hogy csónakázzon. Nehéz szívvel hagyta egyedül a fiát, de nem volt más választása. Sajnos nem mondhatott nemet főnökének, akinek saját tulajdona volt a cég. Még egy utolsó integetés, és elindult…
Bálint egy ideig türelmesen üldögélt a pecabotok mellett. Csend és nyugalom volt a tónál, a parti fűzfák álmosan bólogattak a nyári melegben. A pecabotok meg sem rezdültek – még egy kapás sem volt, csak a vadkacsák úszkáltak méltóságos nyugalommal a tó vizén.
Unatkozott. Hiába nézelődött, senkit sem látott. Ma még munkanap van, holnap már kint lesznek a szomszédok is – gondolta. Aztán eszébe jutott a csónak! Kicsit gondolkodott, és elindult a kikötött csónak felé.
Még egyszer körülnézett, eloldozta a csónak kötelét, és beleült. Gondolkodás nélkül megmarkolta az evezőlapátokat, és lassan evezni kezdett…
Az apa nagyon mérges lett, amikor megtudta, miért is kellett munkahelyére rohannia. Igazából nem volt halaszthatatlan a dolog, amiért főnöke magához kérette. Sajnos nem mondhatott nemet, saját érdekében muszáj volt mennie. De nem volt nyugodt. Gondolatai fia körül jártak, valami nem hagyta nyugodni. Gyorsan elintézte a halaszthatatlan ügyet, és visszaindult Bálinthoz.
Mikor kiszállt az autóból, döbbenten látta, hogy a csónak nincs a helyén. Idegesen nézett a tóra, és amit ott látott, attól majdnem megállt a szívverése. A csónak üresen ringatózott a tó közepén…
Bálint holttestét másnap délután találták meg a búvárok. A hideg víztől szívgörcsöt kapott…
Egy hét múlva nagy részvéttel eltemették a fiukat. Nem vádolták egymást, semmi értelme nem lett volna, de a temetés ideje alatt görcsösen kapaszkodtak egymásba…
Anna minden alkalommal, mikor a beteg gyerekekhez készülődött, felidézte azt a nyári napot. Volt férje részletesen elmesélte neki az előzményeket. Hogy valójában mi történt, hogy történt, azt csak Bálint tudná elmondani. Ők csak próbálják kitalálni, de a valóságot soha nem tudják meg. Talán majd egyszer odaát, mikor újra találkoznak…
Addig maradnak a miértek, az önmarcangoló gondolatok, mi lett volna, ha…
Hangosan zokogott, mikor egy kicsit megnyugodott, órájára pillantott – nem sok ideje maradt a készülődésre.
Hideg vízzel megmosta arcát, majd egy nagyon diszkrét sminkkel próbálta eltüntetni a sírás nyomait. Fekete ruháit levetette, halványzöld pulóvert és szürke nadrágot vett fel. Haját is rendbe tette, táskájába berakta Bálint meséskönyveit. Mindig vitt magával pár darabot, legyen miből válogatni a gyerekeknek.
Anna, Anna! Szedd össze gondolataidat, és mosolyogj! – minden készülődéskor így biztatta magát. Mosolyognod kell a beteg gyermekek miatt, Ők benned a jó tündért látják, aki egy kis időre elfeledteti velük a fájdalmas kezeléseket, a betegséget.
A kicsi Bálintra gondolt, míg arcára nagy nehezen felvarázsolta a mosolygós álarcát. Ő is nagyon szerette a meséket, esténként elalvás előtt mindig mesét olvasott neki… a tükör előtt még párszor elgyakorolta a mosolygást. Akkor lett elégedett az eredménnyel, mikor már a szeme is vidámabban csillogott. A gyerekek nem vehetik észre, hogy neki majd megszakad a szíve a hatalmas fájdalomtól. Ők még nagyon kicsik és betegek, nekik Ő viszi a mosolyt, a vidámságot arra a pár órára, míg a meséire figyelnek.
Majd ha hazaér és leteszi mosolygós álarcát, akkor újra átadhatja magát a bánatnak, az emlékezésnek…