A TEJFOGAK ÉJSZAKÁJA

Nem sokat aludtak aznap este, éjjel is jóformán alig. Az egész leginkább egy futurisztikus, hibernált kómás rémálomhoz volt inkább hasonlatos, semmint rendes, testet-lelket felfrissítő természetes, regeneráló alváshoz.
Előbb éjjel két-három óra között riadt fel a férfi, míg néhány perccel később a gyönyörű, fiatal feleség, akik nem tudták, mire vélni, hogy a gyerekszobából jócskán hallható visító, ordító, fájdalmas hangok gyakorlatilag azt jelzik, hogy a kisbabának jönnek a tejfogai, és ha igazít írt a net, akkor bizony-bizony még jó pár hónapig nem árt, ha tartósan készenléti állapotra rendezkednek be mindketten, és persze igyeksznek úgy megszervezni precíz pontosságú, túlzottan is kiszámítható életmódjukat, hogy – remélhetőleg –, mindenben alkalmazkodjon a kislányuk elvárásaihoz.
– Drágám… édesem… Miklóska… sír a baba… – a gyönyörű nő félkómás, még nagyon álmos hangon közölte ezt az egyszerű tényt a férjével, aki azonnal pizsamában száguldott át, senkivel, és semmivel se foglalkozva a gyerekszobai kiságyhoz, ahol elviekben a kisbabának még javában édesdeden kellett volna csicsikálnia. Ehelyett a kislányka úgy üvöltött, rúgkapált, és keservesen üvöltözve sírdogált, mintha emberi fájdalma ténylegesen egy megtörtént, kozmikus világfájdalom lenne, amibe – legalábbis egyelőre –, csupán csak egyedül saját maga osztozhat.
– Édes drága kisbogár! Mi történt?! Rosszakat álmodtál? Félsz a sötétben?! Gyere ide, apu mindjárt elringat! – óvatosan kivette a babát a kiságy fogságából, majd ahogy a kismamagondozás tanfolyamon láthatta és tapasztalhatta – persze akkor még egy törtkarú műanyag játékbaba volt a segédeszköz –, karjába vette és óvatosan előre-hátra hintázott vele, mert úgy tanulta, hogy a kicsiket megnyugtatja a folyamatos, ritmikus mozgás. A kisbaba néhány pillanatra valóban úgy tett, mint akit tökéletesen megnyugtat, mondhatni azonnal kikapcsol, és meg is vigasztal gondoskodó, aggódó apukája tartósnak mondható jelenléte, ám amikor kis szájában a pokoli, és brutális fájdalom újfent felütötte fejét, újfent ordítani kezdett, rázkódó kicsiny teste pedig segítséget követelt.
– Édes kicsi szívem! Nem lesz semmi baj… apu itt marad, amíg jobban leszel… – még magának sem akart hazudni, de a sanyarú igazság az volt, hogy majd leragadt a szeme, és csupán csak a megmaradt, soványka lelkierőre tudott támaszkodni, mely átmenetileg kiverte a fejéből az álom, és a pihenés vágyálmait.
Nem sokkal később a csinos, gyönyörű anyuka is feltűnt az unikornisokkal kifestett gyerekszoba ajtajában, és aggódva szemlélte, hogy párja milyen hősies erőfeszítéseket tesz meg azért, hogy végre a szülők is kicsit pihenhessenek. S minthogy ennek szikrányi esélye sem maradt, az anyuka azonnal belépett a kis szobába, és óvatosan érdeklődött a baba hogyléte felől:
– Hogy van a kis hercegnőnk, drágám?! – kérdezte jócskán aggódva, finom, hosszú ujjait tördelve ideges kimerültségében.
– Hát van két rossz hírem, édesem! Az első, hogy szerintem a tejfogak lesznek a ludasok, míg a másik már egyértelműen arra vonatkozik, hogy amíg minden fogacskája ki nem bújik, addig lőttek a pihentető, békés, nyugodalmas alvások felhőtlen korszakának. – közölte nemes egyszerűséggel a fiatalasszonnyal, aki már az első kijelentés alkalmával is jócskán meg volt ijedve, de azért minden lélekjelenléttel azon volt, hogy egy védelmező anyaigris benyomását kelthesse.
– Majd én átveszem egy kicsit! Lehet, hogy az én karomban hamar megnyugszik… – óvatos gyöngédséggel nyúlt a kisbabához férje karján, és ő is megpróbálta ringatni, becézgetni, babusgatni látszólag tökéletes haszontalansággal, hiszen a kislány úgy visított, mintha valóságosan pokoli fájdalmakkal kellene felvennie az élet-halál küzdelmet.
– Édesem! Nem szeretnélek nagyon felidegesíteni, de szerintem jobb, ha felhívom a gyerekorvost. Elvégre azok mégiscsak szakemberek, és hátha tudnak valami hatékony megoldást! – ajánlotta bölcs előrelátással a férj.
– Ebben teljesen igazat adok neked, drágám! Telefonálnál, addig én vigyázok a babára!
– Persze! Máris hívom az orvost! – A férfi azzal kiment a gyerekszoba védett magányából, és a konyhába ment, hogy felkapcsolt lámpa mellett megeresszen egy mobilhívást a gyerekorvosnak.
– Halló… doktornő? Bocsásson meg, hogy ennyire későn zavarom, de azt hiszem, a kisbabánknak jönnek a tejfogai… – hadarta rohamléptekkel a szükséges információkat, mire a doktornő ténylegesen fölfogta, hogy mi a valódi probléma gyökere.
– Nyugodjon meg, kedves apuka! Nem lesz semmi baj! Ez egy természetes élettani folyamat. Amint tudok, máris indulok az Önök házához! Merre felé is lakna egészen pontosan? – tudakolta érdeklődőn, tapintatosan.
– Budaörs közelében! Kérem, doktornő! Nem szeretném siettetni, de kérem, ha egy mód van rá, siessen, mert nagyon sír és üvölt a baba! – válaszolta a mobilba az aggódó apuka. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy a valós életbeni szituációkat a szakkönyvek mintha szándékosan a szőnyeg alá akarták volna söpörni, akárcsak az adott problémák szakszerű, és pontos megoldási lehetőségeit.
Az apuka gyorsan visszarohant a gyerekszobába, ahol a kisbaba újból ordítós sírógörcsökbe kezdett, és szinte a morzsányi megmaradt remény is ideje korán elszállt, hogy bármit is javult volna az adott kritikus, idegileg totálisan kimerítő helyzet.
– Átvegyem, szívem?! – érdeklődött halkan, gyöngéden.
– Az most nagyon jó lenne… – mélyeket igyekezett sóhajtani az asszony, hátha attól kicsit visszanyerheti lélekjelenlétét. – Felteszek egy kis kávénak valót! Remélem, a doktornő is hamarosan ideér. – Fogta magát és mintha már eleve késésben volna, kiment a konyhába feltenni a kávénak valót.
A kisbaba apja karmai közt keresett magának átmeneti menedéket. Mindig úgy tűnt, mintha azonnal megnyugodna, hogy aztán pillanatnyi szünet után újból folytathassa a már előre megkezdett bömbölést.
Amikor már mindketten úgy érezhették, hogy pattanásig feszített, és persze jócskán kimerült idegrendszerük kapásból ott a helyszínen felmondja a szolgálatot, és kis híján elszakad az a bizonyos lelki cérna, brutálkemény negyven perc múltán megérkezett a gyerekorvos, aki kicsattanónak, és fittnek tűnt, mint a két agyonsztrájkolt szülő együttvéve. Gyorsan levetkőzött, és holmiját azonnal a férfi kezébe nyomta, mintha az legalábbis valami hordár, vagy inas lenne.
– Szép jó estét Önöknek! Gondoltam, megnézem, miként boldogulnak a kis jövevénnyel! – jelentette be valósággal ünnepélyes hangon, mintha csak egy avatóünnepség szónoka lenne, nem pedig egy gyerekorvos, aki kivételesen még a dolgát is érti.
Elővette mini fekete kistáskájából a sztetoszkópot, melynek acélszín henger alakú gömbjét máris a baba kis dundorodó hasára tette, hogy miként ver kicsi, fürge kalapáló szíve. Aztán egy sor szokásos, értelmetlen vizsgálat következett, míg végül rátért a szájára, és meglátta, hogy az apukának mindenben igazat kellett volna adni, hiszen a kis hercegnőnek ténylegesen jönnek aprócska, tűhegyesnek látszó tejfogai, ami miatt nagy fájdalmai lehetnek.
– Hát persze! – kiáltott fel a levegőbe, amikor a baba szájában szemügyre vette szemüvegével a látottakat. – Hát, kedves szülők! Nem vitás, a tejfogak okozzák most a nagy galibát zaklatott életükben! – kissé fensőbbséges hangsúllyal ejtette ki ezt a végtelenségig szimpla és egyszerűnek hangzó mondatot, ami persze azonnal szöget is ütött főleg a férfi elméjében.
– Azonnal felírok önöknek néhány bevált receptet, és antibiotikumra is szükség lesz, ha nyugodt, és békétető éjszakákat szeretnének biztosítani.
A gyönyörű felesége gyanakodva, mérlegelve karba tett kezekkel megkockáztatott egy fontos, lényeges kérdést:
– Doktornő, szeretném megkérdezni, hogy meddig fog tartani, amíg az összes tejfog kijön a kislányunk száján?!
– Attól tartok, kedves asszonyom, hogy bizony akár több hónapig is elhúzódhat, tekintettel a babák fizikális állapotára, és még számos egyéb dologra! – válaszolt kapásból, miközben egy recepttömbbe firkálgatott, alig olvasható, macskakaparás-szerű betűivel.
– Ezekből a gyógyszerekből adjanak be neki háromszor egyet naponta, míg a gyulladáscsöppentő kenőccsel próbálják meg gyöngéd, és óvatos mozdulatokkal bekenegetni a duzzadt, vöröslő ínyét. De vigyázat! Csak óvatosan! – adta tudtukra, majd miután mindent viszonylagos rendben talált, újból összepakolta cuccait, elvette a férjtől a kabátját és azonnal távozott a lakásból.
– Ha bármiben tudok, nagyon szívesen segítek önöknek! Nem sokára nekem is indul a legelső műszakom, úgyhogy gyakorlatilag máris csatlakoztam Önökkel együtt a holdkórosok társaságához. – próbálta egy ártatlannak tetsző, kissé gyerekes viccel elütni a mostani komoly szituációt, de maga is érezte, hogy kissé faramucira sikeredett ez az egész, így már ment is saját autójához, mely az utca hátsó végében parkolt.
A férfi visszajött a kinti térből, és kissé elveszetten élete asszonyára nézett, aki szintén kételkedő, jócskán tétova arckifejezéssel gondolataiba merült. Aztán később újfent megpróbálták lefektetni a kislányt, és legalább pár órát szuszogtak még a hajnali pirkadat előtt. Persze most is, mint mindig, előbb a férfi kelt ki az ágyból, és rögtön átviharzott a gyerekszobába, hogy szemügyre vegye a babát, aki úgy tűnt, most kiegyensúlyozottan, és nyugodtan szuszog. ,,Csak óvatosan! Alig hallható halk léptekkel szükséges tevékenykednie!” – figyelmeztette magát, majd kilopakodott a konyhába, és a még éjjel folyamán megfőzött, és most kihűlt feketekávét igyekezett felmelegíteni a mikroban. Azon morfondírozott, hogy vajon nem volna hatásosabb módszer, ha esetleg kivenne pár szabadnapot – egyébként is jön egy-két szívességgel a főnöke neki –, és akkor gyorsan beugrana a gyógyszertárba kiváltani a flírt gyógyszereket és egyebeket. Talán az lesz a biztos megoldás, ha a párját kérdezi meg, hogy akkor most mihez kezdjenek.
A feleségnek elegendő volt délelőtt fél tízre bent lennie munkahelyén, így a férfi úgy döntött, hogy biztos, ami biztos, kivesz néhány nap szabadnapot, hiszen a felesége is fontos pozíciót töltött be a cégcsoport életében, és sajnos egyre több olyan munkahelyi házirend lett a mérce, mely nem szívesen törődik a beosztottak magánéleti problémáival, csupán csak a profitorientált stratégiák minél hatékonyabb kivitelezésével, így családosokat kicsit még le is nézték, persze csak szigorúan bizalmasan.
A férfi gyorsan átöltözött a pizsamáról egy póló, melegítőalsó kombinációra és újrafőzött friss kávéval, és pirítóssal kedveskedett, mire az asszony is felébred. A nő valamivel délelőtt nyolc óra magasságában ébredt fel, és a kisbaba újbóli pokoli fájdalmakkal együttjáró sírógörcseire ébredve.
– Jó reggelt, drágám! Főztem friss kávét és készítettem egy kis pirítóst! Remélem, nem baj?! – töltötte ki egy hófehér porcelánbögrébe a feketekávét sok tejjel, hogy az asszony szerette, majd amikor közösen leült az étkezőasztalhoz, azonnal eléje tette a vajas dzsemes friss pirítósokat is, aminek láthatóan nagyon örült a nő, mert hálás és sugárzó, de fáradt mosoly suhant át pillanatnyilag arcán.
– Drága vagy, mint mindig, édesem! Ez a kávé is most életmentő! – a zaklatott, és lelkiekben jócskán megviselt éjszaka után most valósággal életmentőnek tűnt a fekete, bikaerős nedű sok tejjel. Aztán egy nagy harapás a pirítósból, ami – szerencsére –, megint csak jó választásnak bizonyult, hiszen elismerősen bólintott párat, mire az összes morzsákig elfogyasztotta.
– Tudod mit, édesem? Arra gondoltam, hogy kiveszek néhány napszabadságot, és ma beugrok a gyógyszertárba, hogy megvegyem, amit a doktornő felírt. Mi szólsz?! Te addig nyugodtan elmehetsz dolgozni… – vetette fel megoldás gyanánt.
– Hú, ez látod nem is haszontalan ötlet! A tegnap éjjeli fiaskó borzalmasan megviselt. Legszívesebben jól megmondtam volna a véleményemet annak a beképzelt, trampli nőszemélynek. Hát komolyan mondom, annyira megjátszósan, és parancsolgatósan viselkedett, mintha mi az alattvalói volnánk. Remélem, hogy legalább a gyógyszerek, amiket ajánlott, segíteni fognak a kislányunknak, hogy szüneteltessék a fájdalmait! – hangjában őszinte aggodalom csendült ki.
– Akkor ezt megbeszéltük! A kérdés már csak az, hogy amíg elugrok a gyógyszertárba, ami nem sokára kinyit, kit kellene megkérni, hogy vigyázzon a kicsire?!
– Nem gond! Nekem csak fél tízre kell mennem! De majd beszólok, hogy kicsit késni fogok. Nem nagy ügy.
– Az igazán remek lenne!
Kettesben, egymás kezét szorongatva, akárcsak a kamasz szerelmesek, csöndben üldögéltek még az étkezőben, és felváltva őrködtek a babájuk ágya felett is, mire kinyitott a gyógyszertár a sarkon, és férj máris leugrott, hogy a szükséges gyógyszereket, és ínykenőcsöt megvegye. Amikor visszajött a gyógyszertárból, ránézett gyönyörű feleségére, és amikor pillantásuk összekapcsolódott, mintha átérezték volna, hogy bármit is tartogathat még nekik a nagybetűs élet, ők kitartóan, és hűségesen szembe fognak menni a megpróbáltatásokkal, és mindennapok próbatételeivel.