„múlt” – novellák címszó szerint

Írta: Fekete Ida Virág 📅 2025. 11. 22. 00:47 Élet ❤️ 1 👁️ 23

Még pár perc, és a zenekar színpadra lép.
– Várakozunk!
– Természetesen, kicsit késnek,
– persze csak a hatás kedvéért!
– hogy nagyobb legyen az izgalom és az öröm, ha végre megjelennek.

Sokan vannak a nézőtéren, szinte mindenki párjával, barátokkal körbevéve várakozik.
– Én (kivételesen egyedül).

Körülnézek, egyszer csak meglátok egy lányt, aki magányosan, elszigetelődve álldogál, kicsit távolabb a többiektől. Kezében egy teletöltött borospohár. Ruházata tipikusan mai, szakadt farmer, felül rövid haspóló, lábán semmi.
(Talán a papucsát elhagyta valahol?)

Révetegen nézeget maga elé, ködös tekintettel, várakozóan nyújtogatja néha a fejét. Látszik rajta, hogy izgatott, és igyekszik mindig úgy helyezkedni, hogy a színpadra teljesen rálásson.

Elérkezik végre az áhított…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2026. 03. 10. 23:54 Családi dráma ❤️ 2 👁️ 21

A falu fölött ólomszürke köd terpeszkedett, mint egy soha el nem mondott vallomás. A szeptemberi levegőben a levelek illata keveredett nedves földszaggal, s a fák, akár hallgatag őrzők, borzongva hajoltak egymás felé. A táj nemcsak a természet őszi búcsúját hordozta – hanem valami mélyebb búcsút is, amit az emberi szív soha nem tud kimondani.

Iléna egyedül ült a régi faházban, a kandalló parazsa pislákolva izzott, fénye vörös foltokat vetett a falra. A faasztalon egy boríték feküdt – vaskos, durva papírból, pecsétje mélyvörösen izzott a gyertyaláng táncában.

Reggel hozta a postás. Nem volt rajta feladó. Csak egy név: Iléna Vay – mintha valaki a lelkébe látott volna.

Órák óta ott volt előtte. Nem merte kibontani. A pecsét valami véglegest, valami súlyosat ígért. A múltja minden…

Írta: Bandics Zsuzsanna 📅 2025. 12. 30. 15:57 Élet ❤️ 0 👁️ 21

A minap a buszmegállóban álltam, mikor felém közeledett két hetvenes, csinos hölgy. Majd mellettem megálltak, ők is buszra várva. Így akaratlanul is hallottam, hogy miről csevegnek.
Mesélj az unokáidról, mi történik velük?
Nem tudok sokat róluk, tudod, egyetemre járnak, nagyon elfoglaltak. Most még a szerelem is közbe jött, én már nem férek bele az életükbe.
Ez hogy létezik, hogy nincs idejük rád?
Sajnos ez van, tudomásul kell vennem.
Eddig erről soha nem beszéltél, mindig irigyeltelek az unokák miatt…
Most is csak véletlenül bukott ki belőlem.
Mindennap eszembe jutnak a régi idők, mikor még kicsik voltak. Programokra, színházba, nyaralni vittem őket. De ez már a múlt. Ma már azt várom, hogy ajtón kopogjanak, vagy egy üzenetre a Messengeren, netán egy telefonhívásra, de egyik sem…

Írta: Papp-Erdei Barbara(Barbara Liney Woods) 📅 2026. 01. 05. 11:21 Önismereti ❤️ 0 👁️ 21

Emlékszem arra az őszi, borongós napra, amikor nem volt kedvem semmit csinálni, amikor kicsit motiválatlan voltam, és úgy éreztem, hogy egy kicsit elfáradt a lelkem. Amikor a rohanó világ, a napi több száz vagy talán ezer impulzus, ami ért, azt hozta eredménynek, hogy visszavonuljak. Egy kicsi énidőt töltsek csendesen a gondolataimmal, és töltődjek. Sokszor kerestem a válaszokat a múltamban. Nagyon sokszor a múltban éltem. Ami bántott, vagy amin nem tudtam változtatni, azt eltemettem magamban. Betettem egy-egy kis mappába a szívem mélyén, rázártam egy pecsétet, és úgy voltam vele, feldolgozva, pipa. De amikor azon esős napon a magam kis belső templomába vonultam, rájöttem, hogy ezek a mappák, az emlékek, a negatív érzések csak gyűlnek és gyűlnek, és én viszem ezeket magammal. Fáradtnak…

Írta: Magdus Melinda 📅 2026. 01. 15. 12:06 Élet ❤️ 3 👁️ 20

Terézia kezében megállt a fakanál, épp a fortyogó szilvalekvárt kavargatta a sparhelten. Ugyan ki kopoghat az ajtaján? Faluhelyen mindenki ismerte egymást, a kopogást nem ismerték, bejáratosak voltak egymáshoz, kopogás nélkül is. Lehúzta a nagy üstöt a tűzhely szélére, megtörölte a kezét, és ajtót nyitott. Egy sudár, barna hajú, jó vágású fiatalember nézett vele szembe.
– Jó napot kívánok! Bercsényi István vagyok, és az édesanyámat keresem. Ugye maga az? – tette fel kérdését az ajtóban álló idegen.
– Jó napot magának is! – hűlt meg a vér Teréziában. – Rossz helyen járhat, itt nem lakik az édesanyja.
– A lakosságnyilvántartó szerint ezen a címen lakik. Sok évembe telt, amíg kinyomoztam a lakhelyét. Bercsényi Teréziának hívják.

Mintha kést forgattak volna az asszony szívében, hideg…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2025. 12. 07. 20:48 Családi dráma ❤️ 1 👁️ 20

Aleandro idegesen járkált fel-alá Bonnie házának apró teraszán.
A bejárati ajtó zárja halkan kattant.
Bonnie ott állt. Arca sápadt volt, szemei karikásak, de mégis gyönyörű – a törékenységében is. Megrezdült a keze a kilincsen, ahogy visszanézett Aleandróra.
– Bejössz?
A férfi nem szólt semmit, csak bólintott. Lassan lépett be, mintha attól félne, egyetlen mozdulattal összetör valami régit és valami újat is egyszerre. Bonnie leült a kanapéra, hátát a párnáknak vetve, mintha ezzel próbálná elérni, hogy ne remegjen. Aleandro szemben foglalt helyet. Egy ideig csend volt.
Aztán ő törte meg.
– Sajnálom. Minden szót, minden pillantást, minden hallgatást, amivel fájdalmat okoztam neked. Tudom, hogy nem érthetek mindent… de annyira szeretlek, Bonnie.
Bonnie lassan felnézett. A szeme…

Írta: Kendi 📅 2026. 02. 15. 09:58 Kortárs ❤️ 1 👁️ 19

Sosem néz vissza, mégis pontosan tudja, merre tartok. Az aszfalton megnyúló sötét alak nem ellenség, és nem is teher. Ő az emlékeztető: ahol fény van, ott jelenlét is van. Néha, amikor a nap a delelőre hág, egészen összezsugorodik, mintha a sarkamba akarna bújni védelemért. Máskor, alkonyatkor, hatalmasra nő, megelőzve engem az úton. Az árnyékom a múltam, a hibáim és a vágyaim sűrítménye. Nem válhatok le róla, hiszen ő tesz térbelivé. Együtt haladunk az ismeretlen felé; én a látható lépéseket teszem meg, ő pedig csendben simítja el előttem a sötétséget.

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2025. 12. 23. 22:15 Karácsony ❤️ 2 👁️ 19

A kislány a zsebében egy apró csengőt szorongatott. Ujjai újra és újra körbefogták, nem babonából, inkább megszokásból, ahogy az ember olyasmit érint meg újra meg újra, amihez már csak emlékek kötődnek. Csak ezután nézett körül az utcán. A levegő hideg volt, de nem csípős, inkább karácsonyi hideg.
Karácsony napja volt. A város beljebb ünnepelt. Ablakok mögött fények ragyogtak, edények csörrentek, ajtók nyíltak és záródtak. Itt kint az utcán, a házak falánál egy kislány állt, elveszetten.
Évikének hívták. Kilenc év körüli lehetett. A kabátja kicsit nagy volt rá, a cipője kopott. Nem sírt. A sírást már régen elhagyta. Inkább figyelt. Aki sokáig van egyedül, az megtanul figyelni.
A túloldalon, egy kirakat előtt egy férfi állt. A kezében gondosan becsomagolt dobozt tartott, piros szalaggal…