„múlt” – novellák címszó szerint

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2025. 12. 07. 20:48 Családi dráma ❤️ 1 👁️ 20

Aleandro idegesen járkált fel-alá Bonnie házának apró teraszán.
A bejárati ajtó zárja halkan kattant.
Bonnie ott állt. Arca sápadt volt, szemei karikásak, de mégis gyönyörű – a törékenységében is. Megrezdült a keze a kilincsen, ahogy visszanézett Aleandróra.
– Bejössz?
A férfi nem szólt semmit, csak bólintott. Lassan lépett be, mintha attól félne, egyetlen mozdulattal összetör valami régit és valami újat is egyszerre. Bonnie leült a kanapéra, hátát a párnáknak vetve, mintha ezzel próbálná elérni, hogy ne remegjen. Aleandro szemben foglalt helyet. Egy ideig csend volt.
Aztán ő törte meg.
– Sajnálom. Minden szót, minden pillantást, minden hallgatást, amivel fájdalmat okoztam neked. Tudom, hogy nem érthetek mindent… de annyira szeretlek, Bonnie.
Bonnie lassan felnézett. A szeme…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2025. 12. 07. 20:51 Családi dráma ❤️ 0 👁️ 12

Aleandro oda lépett Bonnie mellé, miközben Leonardo még mindig ott állt, határozott tartással, elegánsan, mintha maga lenne az idő. Aleandro félrebillentett fejjel nézte a férfit, majd halkan megkérdezte:
– Ti... honnan ismeritek egymást?
Bonnie szeme egy pillanatra megtorpant. A múlt súlya nehezedett rá, de nem akarta kibontani azt a régi, gondosan elrejtett emlékkupacot.
– Fiatalkorunkban találkoztunk – válaszolta zárkózottan, tompa hangon.

Leonardo bólintott, és mintha tisztelte volna Bonnie hallgatását. Aleandro arcán átfutott valami. Egy árnyalatnyi feszültség. A férfi túl udvarias volt, túl nyugodt... gyanúsan tökéletes.
Ekkor Bonnie feléjük fordult, és kissé feszélyezetten megszólalt:
– Szeretném bemutatni a fiamat, Matteót. Matteo, ő Leonardo Vescari.
Leonardo finoman…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2025. 12. 07. 20:57 Dráma ❤️ 0 👁️ 17

Leonardo úgy lépett be Bonnie házába, mintha semmi sem változott volna. A levegő, bár tele volt feszültséggel, valahogy mégis otthonos volt. Bonnie szíve még mindig ugyanúgy hevesen dobogott, mint akkor, amikor először találkoztak. Az idő azonban más lett, és most mindketten tudták, hogy nem mindent hozhatnak vissza a múltból.
Leonardo egy pillanatra elnémult, majd végre megszólalt:
– Szia, Bonnie!
– Szia, Leonardo! Gyorsan eljöttél.
– Miért nem írtál nekem? – kérdezte, és hangjában ott volt a fájdalom, amit sok-sok éven át elnyomott.
Továbbiak felfedezése
Ajándékkosarak
Bonnie úgy érezte, hogy a kérdés súlya alatt egyszerre minden nehéz érzés feltört.
Továbbiak felfedezése
Ajándékkosarak
– Nem tudtam, mit mondjak… – válaszolta halkan, miközben a férfi szemébe nézett. – Egyedül…

Írta: Alexander Corvinus 💠 📅 2025. 12. 12. 16:32 Pszichológiai thriller ❤️ 0 👁️ 18

Egy gyilkos szeme

London, 1918. december 24.

A háborúnak vége volt, az emberek éheztek, kenyér is alig volt, és jött a hideg tél.
Hajnalban még sötét volt London belvárosában. A kovácsoltvas lámpák még égtek, és az utolsó légi riadó is elhallgatott. Lassan kezdett szállingózni a hó először, azután jött a hideg szél, és pillanatok alatt hóvihar kerekedett. Lassan kezdett hajnalodni, és a havazás nagyon erős volt a süvítő szélben.

Egy bejárati ajtó nyílt ki nyikorogva lassan, és félúton megállt. A lépcsőfokon meleg vér kezdett el folyni lassan, fentről egészen az aljáig. Egy kéz próbálta tovább tolni az ajtót. A hideg hó dörzsölte az arcát, de keze már alig bírt mozogni. Hátranézett, az arca havas volt és véres.
– Ne csináld! – kiáltott egy hang, és egy kés megcsillant a háta…

Írta: Vizkeleti Erzsébet 💠 📅 2025. 12. 17. 20:31 Igaz történet ❤️ 0 👁️ 15

A fiók mélyén porosodó ajándék olyan, mint egy halk sóhaj, amelyet évek óta senki sem hallott. Ahogy kezedbe veszed, érzed rajta a múlt tapadását: azt a pillanatot, amikor még friss volt a szalag, amikor még hittél benne, hogy lesz alkalom, lesz idő, lesz találkozás. Néha az élet úgy sodor tovább bennünket, hogy a legfontosabb mondatok félúton maradnak bennünk. Egy ajándék pedig képes magába zárni mindazt, amit nem mertünk kimondani: a reményt, hogy valaki örül majd nekünk, a hiányt, amikor már nincs kinek odaadni, a bátorságot, amit nem találtunk meg időben, vagy épp a megbánást, ami csendesen visszajár.

Ha elképzelem ezt a régi csomagot, bennem így szólal meg a története:

A fiók mélyén őrzöm még mindig. Néha, amikor keresek valamit, véletlenül meglátom, és hirtelen nagyot sóhajtva…

Írta: Láng Attila D. 📅 2025. 12. 20. 20:03 Humor ❤️ 0 👁️ 8

Nagyon jól ismeri a riportalanyt évtizedek óta, természetesen tegeződik is vele, és tud róla mindent. El is mondja.

– Most pedig, kedves nézőink, József Attilával fogok beszélgetni. Atesz – úgy gondolom, szólíthatlak így, hiszen a nézők előtt nem titok, hogy sok-sok éve ismerjük egymást –, te egyszer, ha jól emlékszem, a rakodópart alsó kövén ültél, nézted, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottad, sorsodba merülten, mint fecseg a felszín, hallgat a mély. Mintha szívedből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna?

– Igen.

– Egyszer azt mondtad, te úgy vagy, hogy már százezer éve nézed, amit meglátsz hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit százezer ős szemlélget veled. Látod, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2025. 12. 23. 22:15 Karácsony ❤️ 2 👁️ 19

A kislány a zsebében egy apró csengőt szorongatott. Ujjai újra és újra körbefogták, nem babonából, inkább megszokásból, ahogy az ember olyasmit érint meg újra meg újra, amihez már csak emlékek kötődnek. Csak ezután nézett körül az utcán. A levegő hideg volt, de nem csípős, inkább karácsonyi hideg.
Karácsony napja volt. A város beljebb ünnepelt. Ablakok mögött fények ragyogtak, edények csörrentek, ajtók nyíltak és záródtak. Itt kint az utcán, a házak falánál egy kislány állt, elveszetten.
Évikének hívták. Kilenc év körüli lehetett. A kabátja kicsit nagy volt rá, a cipője kopott. Nem sírt. A sírást már régen elhagyta. Inkább figyelt. Aki sokáig van egyedül, az megtanul figyelni.
A túloldalon, egy kirakat előtt egy férfi állt. A kezében gondosan becsomagolt dobozt tartott, piros szalaggal…

Írta: Bandics Zsuzsanna 📅 2025. 12. 30. 15:57 Élet ❤️ 0 👁️ 21

A minap a buszmegállóban álltam, mikor felém közeledett két hetvenes, csinos hölgy. Majd mellettem megálltak, ők is buszra várva. Így akaratlanul is hallottam, hogy miről csevegnek.
Mesélj az unokáidról, mi történik velük?
Nem tudok sokat róluk, tudod, egyetemre járnak, nagyon elfoglaltak. Most még a szerelem is közbe jött, én már nem férek bele az életükbe.
Ez hogy létezik, hogy nincs idejük rád?
Sajnos ez van, tudomásul kell vennem.
Eddig erről soha nem beszéltél, mindig irigyeltelek az unokák miatt…
Most is csak véletlenül bukott ki belőlem.
Mindennap eszembe jutnak a régi idők, mikor még kicsik voltak. Programokra, színházba, nyaralni vittem őket. De ez már a múlt. Ma már azt várom, hogy ajtón kopogjanak, vagy egy üzenetre a Messengeren, netán egy telefonhívásra, de egyik sem…