BE-LÁTÁS

Tasi83

Szakadt szivárványok,
hátrányos, leszakadt maradéka,
lecsúszott árnyék didereg
sikátorok kihalt udvarán.
Tarkabab, vagy épp elhasznált
ruhacsipesz a szajhalélek,
mely bármi áron tűrni s túlélni
tanít meg.

Ide-oda ütődik a szánalmas életrostán,
s mint haldokló, alamuszi üstökös
állig begombol meztelenségbe,
egyszerre fel s levetkezik,
ahogy épp csenevész kedve tartja.

Élete: sivataggá dagasztott mocsárként gőzöl.
Csontig leszakadt sebhelyeit
szinte mindig kamatostul
megőrzi önmagának a vénülő Idő.
Magányos, kopár holdbéli tájjá válik
a settenkedve közelítő,
kriptaperc;
önmagát csupaszítja,
alázza meg ezer alakban.

Skizofréntükrök állnak tótágast
álmai tróntermében,
miközben az elvesztett lelkek
egymás közt ásítoznak.
A kísértő éjfél még egyre
kajánabbul veszi szemügyre
a titkolt kitárulkozást,
de tudható: a Semmi
vés barázdaarcára karcos maszkot.
– Ha még álmodni is mer
a csalfa, léha élő rég nem emlék,
előbb-utóbb mind elfelejti.

Szándékosan eltaszít magától
a hagymahéjban született
lélek becézgető, babusgató szavakat.
Mindig lesznek ellenfényben
született arcok s testek,
melyek változó formáit
pupilláikban megőrzik a látószemek.
Miért van mégis,
hogy jéghideg borzongás
fut végig az agyak labirintusától
egészen az ösztönök szelídített molekuláiig.

Mozdulatlan siklik emlék,
megtörtént cselekmény, hazugságok
alattomos hálója vetülhet rá
észrevétlenül,
míg végül minden szertecsusszan.
Az örökbefogadott hűség
rendre megszökik,
ha körmönfont csábítással szembesül.
Babilon elátkozott vétkét
gaz kufárok sem tehetik már jóvá.
A lélek mindig szüntelen
fáradozik sajgó öndicséretén.

Odarondít mindenhová álnok
következmény,
ha önmagunkat eláruljuk,
lelkünkből mi marad?!