Télutó

Brigitta

Mint kiszolgált, foghíjas öreg kutya,
kinek már ég felé áll szekere rúdja,
úgy vicsorgatja jégfogait a tél,
ádázul küzdve mulandó életéért.

Még bele-belemar a fagyott földbe,
hegyek ormait burkolja sűrű ködbe,
pirosra csípi az emberek arcát,
de napközben érezni: elveszti harcát.

Még egy pár nap, és takarodót fúj majd,
büszkén, de megadja magát a tavasznak,
nyomában nem marad más, csak emléke,
sárba tiport, pőre mezítelensége,

mit a szelíd nap igyekszik tusolni,
színes virágszőnyeggel betakargatni,
bomló rügyekkel ékíteni fákat,
új reményt adni az ébredő világnak.