A szél viszi

Felfelé ívelt csík a holnap,
fényes szikrák hajnalban,
a szív apró temploma,
ahol vágyak zengtek volna.

Egy kép gondolatban már kifestett,
édes ígéretét évekig széllel susogta,
tiszta utak, melyeken járhatnánk,
ha már a tegnap nem tartaná fogva.

Így az ígéret szövete megfakult,
egy fonál elszakadt halkan,
a gondosan őrzött keret megrepedt,
az illúzió ezer darabra porladt.

Elmaradt lépések súlya a földhöz szegez,
ami élt bennem csak emlék árnyéka,
álmok vesztesége vetül a jelenre,
szívem hervad virág szirmait öntözve.

A szél süvít, már nem kérdez,
viszi magával a kimondatlant,
a szív csodálatos terveit,
mik sosem találtak otthonra.

Veszteség szitál finom hamut,
leül a bőrre, a lélegzetbe,
a tükörből idegen néz vissza,
fáradt, karikás szemmel.

A romok között megállok,
a széthullás mély sóhaja után,
egy szikra még parázslik odabent,
egy apró bizonytalan fény lelkemben.

Földet fogok, újra gyökerezem,
az út más, de járható kell legyen,
a tegnapot könnyekkel elengedve,
a holnapot újra építem életemben.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.