EGYETEMI SZERELMEK: EGY KÖLTŐ SZÜLETÉSE
Tasi83
Bölcsészeti karra jártak mindketten, azonban Antal már a kezdetek kezdetén pontosan megértette, hogy jó pár docens és konzervatív professzor akad itt majd, akik emberi gonoszság, avagy szándékosság folytán rendre el fogják vágni előttük és csoporttársaik előtt a méltó és talán sikerélményekben gazdag érvényesülésük útját. Míg Antal úgyszólván a kortárs magyar irodalmat és a klasszika-filológiai előadásokat szándékozott „megreformálni” olybá képpen, hogy egy-egy szemináriumi foglalkozás alkalmával igenis rendre kérdőre vonta az órát tartó tanárt, miszerint: mikor írnak végre verseket, és fordítanak kortárs irodalmi műveket, addig a gyönyörű és álomszépséges Léna már nem volt ennyire biztos a dolgában, elvégre, ha egy nőnek egyszerre több kérő is jócskán csapja a szelet, akkor azért nem árt vigyázni, hogy kinek ajándékozza el hamvas bájait és kegyeit. És hát a gyönyörű Léna – akibe tudvalevően – maga Antal is halálosan és visszavonhatatlanul beleszeretett, de félt megvallani neki az igazat, ehelyett ostoba, néhol gyerekes, de azért egészen tűrhető hosszú prózai szerelmes verseket igyekezett róla körmölgetni nagy méretű spirálfüzetébe, amíg egy-egy halálosan unalmas óra tartott.
Végül aztán egy fantasztikusan nagy tapasztalattal és széles, egyetemes műveltséggel rendelkező, igen-igen nagy tekintélyű irodalomprofesszor irodalomtörténeti óráján úgy hozta az élet, hogy egyetlen hosszú padsorba próbálták magukat úgy-ahogy összezsugorítani – ez bizony Antalnak ment a legkevésbé, hiszen ő megtermettebb, testesebb és mackósabbnak bizonyult, mint a nádszálkarcsú és egzotikus Léna.
– Már egy hosszú ideje figyellek téged, és képtelen vagyok megfejteni, hogy kicsoda is vagy te tulajdonképpen?! – kérdése valósággal azonnal kibillentette Antalt, aki annyira átszellemülten és megrészegedve, megbabonázva hallgatta kedvenc professzora mély, bölcs, történetmesélős orgánumával Vajda János költészetéről szóló előadást. És abban az egyszeri és talán megismételhetetlen pillanatban, amikor mindketten egyszerre nézhettek egymás szemébe, Léna szíve végzetesen megdobbant. Még sosem láthatott ennyire naiv, szinte gyerekesen játékos és ugyanakkor sokat szenvedett és látott zöldes-barnás szemeket, mint amilyen Antalé volt, és azonnal úgy érezte magát, hogy neki ezzel a kivételesen különc és mindenképp különleges fiatalemberrel bizony-bizony még jócskán dolga lesz.
Egy másik alkalom is ritkaságszámba ment, viszont annál inkább megragadt Léna kissé könnyelmű és feledékenységre is képes emlékezetében. Éppen a soron következő retorikai szeminárium következett, ahol mindenkinek kötelezően a csoporttagok és a témavezető tanár előtt kellett elmondania elgondolkodtató, megírt beszédét természetesen a retorika bevett szabályrendszerei szerint, és amikor Antal emelkedett szólásra, és kifáradt a katedrához az A/4-es beszédét szorongatva, mint aki elfelejtette az egész szöveget, elegendő volt egyetlen mindent kifejező szerelmes mindenség-pillantás, hogy Léna mennyország-szépségű őzikemosolya valósággal beragyoghassa a kínkeserves letargiával kezdődő napot. És ezt csak bearanyozta az a perc, amikor Antal papír nélkül kezdett szépen zengő beszédbe, mintha csak egy nagyon jól megkomponált költeményt szavalt volna el, máris közös életükről kezdett mesélni izgatottan és kíváncsian figyelő hallgatóságának. Pláne akkor, amikor ahhoz a részhez ért, hogy a kórházba vitte imádott, rajongásig szeretett feleségét, aki gyönyörű kisbabával ajándékozta meg fájdalmai ellenére, akkor jelentőségteljesen Lénához szóltak szavai, aki szemmel láthatóan valósággal azonnal elsírta magát hangtalanul, és csak úgy potyogtak meghatottságának jelentős krokodilkönnyei.
Amkor véget ért a foglalkozás, és Antal jeles és megfelelt érdemjegyet kapott a vele kezet rázó és büszke retotikatanártól, és már csupán csak Léna és ő maradtak kettesben a teremben, Léna gyorsan odaszaladt a jócskán megilletődött Antalhoz, aki teljes mértékben meg volt róla győződve, hogy most egy kiadós pofont vagy kisebb nyaklevest fog kapni ettől a lenyűgöző, gyönyörű angyali lénytől, ám ami ez után következett, őt is meglepte.
– Ne szólj, és ne kérdezz semmit, Tóni! Ölelj át! – azzal máris pulóverére és mellkasára hajtotta fejét, és hagyta, hogy Antal védelmező tölgyfakarjai jótékonyan és gyöngéd védelmezőn körülfogják. Léna fölpillantott a fiatalemberre, akinek szemében különös lángok játszadoztak, és enyhén telt ajkaival pipiskedve megcsókolta, becézgetni kezdte a másik ajkait. Még hosszú, jelentős percekig maradtak így együtt.
Azonban, amit a következő első irodalomtörténeti szeminárium tartogatott, arra talán Antal volt a legkevésbé felkészülve. Kiderült ugyanis, hogy Berzsenyi Dániel költészetéről lesz szó, és ezért az illetékes, velejéig gonosz docensnő mindenkitől megkövetelte, hogy a kritikai kiadást hozzák el az adott órára, mert akinél nem a kritikai kiadást fogja találni, annak azonnali elégtelent ad, és kisebb csoport előtti nyilvános megaláztatás keretében az eddigi fél évnyi munkásságát is semmisnek tekinti.
Antal és Léna nem is lehetett volna boldogabb és sugárzóbb, mint akkor. Gyorsan egymás mellé ültek szándékosan, akár a kamaszszerelmesek, és a pad alatt szorongatták, simogatták egymás kezeit, amíg a középkorúságban szenvedő, aljas matróna be nem rántotta maga után a teremajtót, arra hivatkozva, hogy meghibásodásnak indult az adott rozsdás zár.
A matróna valósággal azonnal kiszúrta az egymás boldogságának önfeledtül örülő fiatal, felnőtt szerelmeseket, és rögvest a padjukhoz lépett pár kimért lépést.
– Antal kedves! Amint látom, maga megszegte a felállított játékszabályaimat! – közölte sziszegve, akár egy alattomos kígyó, és szúrós szemeivel valósággal a félszeg fiatalember veséjébe látva. Jelentőségteljesen felemelte a padról Antal Tescóból vásárolt és éppen emiatt szánalmas, hitvány verseskötetét, majd a kötetet lobogtatva tüntetően a csoporthoz fordult:
– Hát Hölgyeim és Uraim! Látják, aki, mint Antal, nem tartja be az előre megbeszélt játékszabályokat, azokkal sajnos nem kivételezhetek többet, és elégtelent vagyok kénytelen adni mind az órai, mind pedig az egész fél éves munkájukra! – azzal a kis kötetecskét hitvány módon odalökte a padra, hogy valósággal csak úgy koppant egyet.
– Tanárnő, kérem… – szólalt meg halk, ám annál határozottabb hangon Léna. Még fel is állt, hogy ezzel is kifejezze párja támogatását.
– Csak nem maga is meg szeretné buktatni önmagát, kedves Léna?! – döbbent meg ekkora pimaszság láttán a hörcsögfogú matróna.
– Tanárnő, kérem szépen… Antal mindig becsülettel és rendesen igyekezett felkészülni minden órára. Sajnos a tanárnő által kért könyv hatezer-ötszáz forintba kerül, és aki koleszos vagy bejáró, vagy albérletes, nem biztos, hogy ki tud azonnal fizetni ekkora összeget egyetlen könyvért. – szavai azonnal helyeslő mormogást és hümmögéseket váltottak ki, míg az adott docensnő vésztjóslóan elmosolyodott, mint aki bosszút fog állni azért, mert az egyik tanítványa szembe mert menni akaratával.
– Léna kedves! Ha továbbra is szándékában áll védelmébe venni ezt a szerencsétlen Antalt, akkor akár most rögtön ide is adhatja az indexét, mert magácskát is megbuktatom, és tönkre is teszem!
Léna – úgy tűnt legalábbis – egyáltalán nem ijedt meg a fenyegető beszédtől, sőt! Úgy lökte a docensnő orra elé a fekete indexkönyvét, mintha egy jóskártyát lökött volna, ami az univerzum kezdetét-végét jelképezi. Fejedelmi pillanat volt, mire a csoport néhány tagja; főként Léna csajos barátnői azonnal heves tapsolásba kezdtek.
– Csöndet! Csöndet a teremben! – kezdte elveszíteni megtépázott tekintélyét és türelmét a docensnő. – Aki még egy hangot hallat, vagy tapsolni merészel, azt úgyszintén megbuktatom! Erre már azért többen azért mégiscsak kapisgálni kezdték, hogy nem babra megy a játék, így végül kisebb nehézségek árán, de mégiscsak abbamaradt a jogos, elégtételszerű tapasvihar.
– Az óra végén Léna és Antal mindketten jelentkezik az irodámban, ha jót akarnak maguknak! – fenyegetőzött, mire Léna helyet foglalt, és újfent megszorította Antal idegességében jócskán verejtékező kezét.
Amikor az órának bő negyven perc múltán vége lett, és a legtöbben máris továbbindultak, Léna csajos barátnői elhatározták, hogy segíteni, támogatni fogják mindenben barátnőjüket, és majd együtt mennek a docensnő irodája elé. Így legalább tíz-tizenöt tanítvány lépkedett egymás mellett, akár egy kisebb csapat az Irodalomtudományi Tanszék irodái elé, ahol a megalázott docensnő szemmel láthatóan már tűkön ült saját, fortyogó haragjában. Léna kopogtatott párat az ajtón, mire kiszóltak, hogy bejöhetnek. Így mind a tizenöt hölgy és persze Antal belépett a takarosan festő, világos irodába, ahol négy összetolt asztal közül az egyik előtt üldögélt, szemeit jócskán meresztve az idegileg zaklatott matróna.
– Úgy látom, hogy bármit is mondok maguknak, az veszett fejsze nyelével egyenlő! Nem mondtam, hogy csak Lénával és Antallal akarok beszélni?! – fordult az egybesereglett tanítványok felé, akik most magabiztosnak, erősnek, rendíthetetlennek érezték magukat. Talán még sosem voltak ennyire egy csapat, csupán csak az eltelt órákban.
– Antal és Léna maradnak, maguk meg takarodjanak, amíg elnéző vagyok! – parancsolta, így a csajos társaság többi tagjai biztató tekintetükkel egyelőre búcsút mondtak két társuknak, és inkább a kihalt, lézengő folyosón várakoztak csöndesen, feszülten.
– No hát maguknak aztán tényleg van bőr a képükön! Antalt még megértem, mert ő világ életében egy szánalmas idióta volt, aki nem is való magyar szakra, de magában, kedves Léna, nagyot csalódtam! Mihez akar az életével kezdeni, ha már most ennyire könnyelműen és a szabályokra fittyet hányva tengeti majd az életét?! – mindkettővel farkasszemet nézett, és csak remélni tudta, hogy szavai valamilyen hatással, befolyással lesznek a két fiatal felnőtt lelki világára.
– Nos, ami pedig Antal barátunkat illeti, meg kell értenie, hogy én nem haragszom magára! Számos olyan egyedi és különleges emberrel volt már dolgom, akik fényes karriert futottak be, legyen szó a közterület-fenntartásról, vagy épp a büntetés-végrehajtásról. Talán megpróbálkozhatna esetleg ebben a két szektorban, Antal kedves, hátha felvesznek maguk közé palimadarakat is! Ettől eltekintve, ami a fél éves eredményeire vonatkozik, amennyiben a szigorlati vizsgán sem megy át, akkor évet fog ismételni, és megint egymás idegeire mehetünk! Nem tudom, hogy eljutott-e a híg agyáig ez a bizalmas, ám annál lényegesebb információ?!
– Igen, tanárnő… minden világos… – rebegte halkan, szégyenlősen.
– Remélem is! – most megint Lénán volt a sor. – Ami az ön minősíthetetlen viselkedését illeti, Léna kedves, ha még egyszer megaláz engem bármelyik csoportom vagy előadásom alkalmával, gondoskodom róla, hogy soha ebben az életben ne kaphasson diplomát! Legalábbis, amíg én itt vagyok! Világos?! Megértette?!
– Tanárnő, kérem… minden tisztelettel, de nincs igaza… – válaszolta.
– Bocsásson meg, kedves Léna, de sajnos nagyot hallok, és nem igazán értem, amit éppen mondani akar?!
Léna most jó hangosan, gyakorlatilag a docensnő szúrós, izzó barna szeme közé vágta ítéletét:
– Nem volt fair játszma, amit Antallal és velem tett, tanárnő! Maga elvetemült és nagyon gonosz nő! Mindenkinek elmesélem, hogy miket szokott tenni, és hogyan alázza meg a diákjait!
– Ó, maga kis csacsi! Azt hiszi, kedves Léna, hogy még soha ebben a büdös életben nem fenyegetek meg?! Téved, kedvesem! És ha azt gondolja, hogy most megijedtem, akkor ostobább, mint Antal! Mit gondol, Léna, kinek fognak hinni, ha kitálal, és mindent elmond?! Magának, aki még csupán alig töltötte be a huszonkettedik életévét, vagy nekem, aki egy megbecsült, felsőoktatási intézmény többszörösen kitüntetett pedagógusa vagyok?! Ne röhögtesse ki magát, ha erre kérhetem! – vetette oda legyintve, könnyedén, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
– ...Viszont csak egy Féreg… – vágott vissza ezúttal valamivel bátrabban Antal, és egyszerre hálásan és szerelmesen nézett Lénára.
– Hát úgy látom, hogy a tárgyalásaink jelenleg holtpontra jutottak, elsősorban a maguk hibájából! Most elmehetnek! Adok néminemű gondolkozási időt, hogy felnőttekhez méltón, részletesen is átgondolhassák tetteik mélyreható következményeit. Most elmehetnek! – újból felvette az íróasztalán felejtett szemüvegét, és irataiba temetkezett, mint akinek aznapra van éppen elég sürgősebb elfoglaltsága.
Később aztán, ahogyan azt Léna jó előre megígérte a docensnőnek, mindent elmesélt az adott Irodalomtudományi Tanszék tanszékvezető tanárnőjének, aki viszont – sajnálatos módon – nagyon jó évtizedes barátság fűzött az illetékes docensnőhöz, és az ügyet egy egyszerűsített enyje-benyjével nemes egyszerűséggel a szőnyeg alá söpörték.
Ahogy az várható volt, Antalt azonnali hatállyal kicsapták, kitiltották az egyetemről; maradék vizsgáit, szigorlatait sem fejezhette be, mivel minden rendszernek szüksége van ügyeletes bűnbakokra. Léna elmarasztalásban részesült, de lerakhatta fennmaradó vizsgáit és egy bő év késéssel vehette át magyar-történelem szakos diplomáját.
Antal Egerben fejezte végül be a rettegettnek hívott magyar szakot, és bátran lehet állítani, hogy ottani tanárai és professzorai hamar felfigyeltek bontakozó költői és írói tehetségére, mert az utolsó seniori évben, nem sokkal azelőtt, hogy diplomáját kézhez kapta volna, tanárai kiadták szabad prózai verseinek első kötetét abból a pénzből, amit egymás között „kalapoztak” össze, és amikor Antal szerénykedve, tétován fellépett a pódiumra immáron fekete tallárban és hófehér kesztyűben, hogy átvegye oklevelét, miután a kölcsönös, mélyen érző gratulációk és orkánerejű tapsviharok elhangzottak, irodalomtanára odalépett hozzá, és csak ennyit mondott ravaszkás mosolya kíséretében:
– Azt hiszem, kedves költő barátom, ez az Öné! – s odanyújtotta a jócskán megilletődött Antalnak frissen nyomdából kiszabadult önálló kötetét.
Antal később visszament Budapestre megkeresni Lénát, aki tervező grafikusként helyezkedett el valahol a belváros környékén egy hatalmas üvegpalota irodaházban, és mikor megmondta a nevét, a két gorillatestű biztonsági be sem akarta ereszteni. Csupán amikor Léna lejött személyzeti liften a recepciós pulthoz, akkor döbbent rá, hogy egykori szerelme áll előtte, aki egészen rendesen megemberesedett, és kicsit talán le is fogyott. Úgy szaladt oda hozzá, akár egy fruska, aki rajongásig szerelmes még mindig belé, és össze-vissza csókolgatta nem törődve, hogy a két idióta biztonsági őr kedvére figyeli az érzelmes, romantikus jelenetüket.
– Hogy kerülsz ide, édesem?! – kérdezte sugárzóan boldog, de nedves szemeivel, mosolyogni próbálva.
– Érted jöttem, drága, és hoztam neked valamit… – előbb fél térdre ereszkedett ünnepélyesen, majd előhúzta mellényzsebéből a kiskocka alakú, fekete dobozt, aminek a fedelét kinyitva egy tetszetős fehérarany karikagyűrű csillogott máris Léna előtt.
– Igen, Igen, Igen, Igen! – kiáltotta világgá a hírt Léna, és az sem érdekelte, hogy mit gondolnak róla. – Téged választalak! De mondd már el, hogy mi a második meglepetés?! – kérdezgette kuncogva, huncutul és kíváncsian, amikor végeztek alig tíz perc alatt az ünnepi lánykéréssel.
– Kérlek, csukd be a szemed… – kérte.
Antal elővette hátizsákjából a féltve őrzött kincsét, és óvatosan Léna kezei közé tette.
– Most már kinyithatod, úgy hiszem…
Amikor Léna óvatosan kinyitotta a szemét, alig akart hinni a szemének. Antal első, nyomtatásban megjelent, keménytáblás, ötszázoldalas verseskötetét látta.
– Azt a mindenit! Hát ez nm semmi, édesem! Őszintén gratulálok! Ölelte őt ragaszkodóan, és csókolóztak romantikusan, forrón, hosszanartón, majd Antal párjának gyűrűs ujjára húzta a szépséges, tetszetős karikagyűrűt, és elrendeltetett a jegyesség.
Végül aztán egy fantasztikusan nagy tapasztalattal és széles, egyetemes műveltséggel rendelkező, igen-igen nagy tekintélyű irodalomprofesszor irodalomtörténeti óráján úgy hozta az élet, hogy egyetlen hosszú padsorba próbálták magukat úgy-ahogy összezsugorítani – ez bizony Antalnak ment a legkevésbé, hiszen ő megtermettebb, testesebb és mackósabbnak bizonyult, mint a nádszálkarcsú és egzotikus Léna.
– Már egy hosszú ideje figyellek téged, és képtelen vagyok megfejteni, hogy kicsoda is vagy te tulajdonképpen?! – kérdése valósággal azonnal kibillentette Antalt, aki annyira átszellemülten és megrészegedve, megbabonázva hallgatta kedvenc professzora mély, bölcs, történetmesélős orgánumával Vajda János költészetéről szóló előadást. És abban az egyszeri és talán megismételhetetlen pillanatban, amikor mindketten egyszerre nézhettek egymás szemébe, Léna szíve végzetesen megdobbant. Még sosem láthatott ennyire naiv, szinte gyerekesen játékos és ugyanakkor sokat szenvedett és látott zöldes-barnás szemeket, mint amilyen Antalé volt, és azonnal úgy érezte magát, hogy neki ezzel a kivételesen különc és mindenképp különleges fiatalemberrel bizony-bizony még jócskán dolga lesz.
Egy másik alkalom is ritkaságszámba ment, viszont annál inkább megragadt Léna kissé könnyelmű és feledékenységre is képes emlékezetében. Éppen a soron következő retorikai szeminárium következett, ahol mindenkinek kötelezően a csoporttagok és a témavezető tanár előtt kellett elmondania elgondolkodtató, megírt beszédét természetesen a retorika bevett szabályrendszerei szerint, és amikor Antal emelkedett szólásra, és kifáradt a katedrához az A/4-es beszédét szorongatva, mint aki elfelejtette az egész szöveget, elegendő volt egyetlen mindent kifejező szerelmes mindenség-pillantás, hogy Léna mennyország-szépségű őzikemosolya valósággal beragyoghassa a kínkeserves letargiával kezdődő napot. És ezt csak bearanyozta az a perc, amikor Antal papír nélkül kezdett szépen zengő beszédbe, mintha csak egy nagyon jól megkomponált költeményt szavalt volna el, máris közös életükről kezdett mesélni izgatottan és kíváncsian figyelő hallgatóságának. Pláne akkor, amikor ahhoz a részhez ért, hogy a kórházba vitte imádott, rajongásig szeretett feleségét, aki gyönyörű kisbabával ajándékozta meg fájdalmai ellenére, akkor jelentőségteljesen Lénához szóltak szavai, aki szemmel láthatóan valósággal azonnal elsírta magát hangtalanul, és csak úgy potyogtak meghatottságának jelentős krokodilkönnyei.
Amkor véget ért a foglalkozás, és Antal jeles és megfelelt érdemjegyet kapott a vele kezet rázó és büszke retotikatanártól, és már csupán csak Léna és ő maradtak kettesben a teremben, Léna gyorsan odaszaladt a jócskán megilletődött Antalhoz, aki teljes mértékben meg volt róla győződve, hogy most egy kiadós pofont vagy kisebb nyaklevest fog kapni ettől a lenyűgöző, gyönyörű angyali lénytől, ám ami ez után következett, őt is meglepte.
– Ne szólj, és ne kérdezz semmit, Tóni! Ölelj át! – azzal máris pulóverére és mellkasára hajtotta fejét, és hagyta, hogy Antal védelmező tölgyfakarjai jótékonyan és gyöngéd védelmezőn körülfogják. Léna fölpillantott a fiatalemberre, akinek szemében különös lángok játszadoztak, és enyhén telt ajkaival pipiskedve megcsókolta, becézgetni kezdte a másik ajkait. Még hosszú, jelentős percekig maradtak így együtt.
Azonban, amit a következő első irodalomtörténeti szeminárium tartogatott, arra talán Antal volt a legkevésbé felkészülve. Kiderült ugyanis, hogy Berzsenyi Dániel költészetéről lesz szó, és ezért az illetékes, velejéig gonosz docensnő mindenkitől megkövetelte, hogy a kritikai kiadást hozzák el az adott órára, mert akinél nem a kritikai kiadást fogja találni, annak azonnali elégtelent ad, és kisebb csoport előtti nyilvános megaláztatás keretében az eddigi fél évnyi munkásságát is semmisnek tekinti.
Antal és Léna nem is lehetett volna boldogabb és sugárzóbb, mint akkor. Gyorsan egymás mellé ültek szándékosan, akár a kamaszszerelmesek, és a pad alatt szorongatták, simogatták egymás kezeit, amíg a középkorúságban szenvedő, aljas matróna be nem rántotta maga után a teremajtót, arra hivatkozva, hogy meghibásodásnak indult az adott rozsdás zár.
A matróna valósággal azonnal kiszúrta az egymás boldogságának önfeledtül örülő fiatal, felnőtt szerelmeseket, és rögvest a padjukhoz lépett pár kimért lépést.
– Antal kedves! Amint látom, maga megszegte a felállított játékszabályaimat! – közölte sziszegve, akár egy alattomos kígyó, és szúrós szemeivel valósággal a félszeg fiatalember veséjébe látva. Jelentőségteljesen felemelte a padról Antal Tescóból vásárolt és éppen emiatt szánalmas, hitvány verseskötetét, majd a kötetet lobogtatva tüntetően a csoporthoz fordult:
– Hát Hölgyeim és Uraim! Látják, aki, mint Antal, nem tartja be az előre megbeszélt játékszabályokat, azokkal sajnos nem kivételezhetek többet, és elégtelent vagyok kénytelen adni mind az órai, mind pedig az egész fél éves munkájukra! – azzal a kis kötetecskét hitvány módon odalökte a padra, hogy valósággal csak úgy koppant egyet.
– Tanárnő, kérem… – szólalt meg halk, ám annál határozottabb hangon Léna. Még fel is állt, hogy ezzel is kifejezze párja támogatását.
– Csak nem maga is meg szeretné buktatni önmagát, kedves Léna?! – döbbent meg ekkora pimaszság láttán a hörcsögfogú matróna.
– Tanárnő, kérem szépen… Antal mindig becsülettel és rendesen igyekezett felkészülni minden órára. Sajnos a tanárnő által kért könyv hatezer-ötszáz forintba kerül, és aki koleszos vagy bejáró, vagy albérletes, nem biztos, hogy ki tud azonnal fizetni ekkora összeget egyetlen könyvért. – szavai azonnal helyeslő mormogást és hümmögéseket váltottak ki, míg az adott docensnő vésztjóslóan elmosolyodott, mint aki bosszút fog állni azért, mert az egyik tanítványa szembe mert menni akaratával.
– Léna kedves! Ha továbbra is szándékában áll védelmébe venni ezt a szerencsétlen Antalt, akkor akár most rögtön ide is adhatja az indexét, mert magácskát is megbuktatom, és tönkre is teszem!
Léna – úgy tűnt legalábbis – egyáltalán nem ijedt meg a fenyegető beszédtől, sőt! Úgy lökte a docensnő orra elé a fekete indexkönyvét, mintha egy jóskártyát lökött volna, ami az univerzum kezdetét-végét jelképezi. Fejedelmi pillanat volt, mire a csoport néhány tagja; főként Léna csajos barátnői azonnal heves tapsolásba kezdtek.
– Csöndet! Csöndet a teremben! – kezdte elveszíteni megtépázott tekintélyét és türelmét a docensnő. – Aki még egy hangot hallat, vagy tapsolni merészel, azt úgyszintén megbuktatom! Erre már azért többen azért mégiscsak kapisgálni kezdték, hogy nem babra megy a játék, így végül kisebb nehézségek árán, de mégiscsak abbamaradt a jogos, elégtételszerű tapasvihar.
– Az óra végén Léna és Antal mindketten jelentkezik az irodámban, ha jót akarnak maguknak! – fenyegetőzött, mire Léna helyet foglalt, és újfent megszorította Antal idegességében jócskán verejtékező kezét.
Amikor az órának bő negyven perc múltán vége lett, és a legtöbben máris továbbindultak, Léna csajos barátnői elhatározták, hogy segíteni, támogatni fogják mindenben barátnőjüket, és majd együtt mennek a docensnő irodája elé. Így legalább tíz-tizenöt tanítvány lépkedett egymás mellett, akár egy kisebb csapat az Irodalomtudományi Tanszék irodái elé, ahol a megalázott docensnő szemmel láthatóan már tűkön ült saját, fortyogó haragjában. Léna kopogtatott párat az ajtón, mire kiszóltak, hogy bejöhetnek. Így mind a tizenöt hölgy és persze Antal belépett a takarosan festő, világos irodába, ahol négy összetolt asztal közül az egyik előtt üldögélt, szemeit jócskán meresztve az idegileg zaklatott matróna.
– Úgy látom, hogy bármit is mondok maguknak, az veszett fejsze nyelével egyenlő! Nem mondtam, hogy csak Lénával és Antallal akarok beszélni?! – fordult az egybesereglett tanítványok felé, akik most magabiztosnak, erősnek, rendíthetetlennek érezték magukat. Talán még sosem voltak ennyire egy csapat, csupán csak az eltelt órákban.
– Antal és Léna maradnak, maguk meg takarodjanak, amíg elnéző vagyok! – parancsolta, így a csajos társaság többi tagjai biztató tekintetükkel egyelőre búcsút mondtak két társuknak, és inkább a kihalt, lézengő folyosón várakoztak csöndesen, feszülten.
– No hát maguknak aztán tényleg van bőr a képükön! Antalt még megértem, mert ő világ életében egy szánalmas idióta volt, aki nem is való magyar szakra, de magában, kedves Léna, nagyot csalódtam! Mihez akar az életével kezdeni, ha már most ennyire könnyelműen és a szabályokra fittyet hányva tengeti majd az életét?! – mindkettővel farkasszemet nézett, és csak remélni tudta, hogy szavai valamilyen hatással, befolyással lesznek a két fiatal felnőtt lelki világára.
– Nos, ami pedig Antal barátunkat illeti, meg kell értenie, hogy én nem haragszom magára! Számos olyan egyedi és különleges emberrel volt már dolgom, akik fényes karriert futottak be, legyen szó a közterület-fenntartásról, vagy épp a büntetés-végrehajtásról. Talán megpróbálkozhatna esetleg ebben a két szektorban, Antal kedves, hátha felvesznek maguk közé palimadarakat is! Ettől eltekintve, ami a fél éves eredményeire vonatkozik, amennyiben a szigorlati vizsgán sem megy át, akkor évet fog ismételni, és megint egymás idegeire mehetünk! Nem tudom, hogy eljutott-e a híg agyáig ez a bizalmas, ám annál lényegesebb információ?!
– Igen, tanárnő… minden világos… – rebegte halkan, szégyenlősen.
– Remélem is! – most megint Lénán volt a sor. – Ami az ön minősíthetetlen viselkedését illeti, Léna kedves, ha még egyszer megaláz engem bármelyik csoportom vagy előadásom alkalmával, gondoskodom róla, hogy soha ebben az életben ne kaphasson diplomát! Legalábbis, amíg én itt vagyok! Világos?! Megértette?!
– Tanárnő, kérem… minden tisztelettel, de nincs igaza… – válaszolta.
– Bocsásson meg, kedves Léna, de sajnos nagyot hallok, és nem igazán értem, amit éppen mondani akar?!
Léna most jó hangosan, gyakorlatilag a docensnő szúrós, izzó barna szeme közé vágta ítéletét:
– Nem volt fair játszma, amit Antallal és velem tett, tanárnő! Maga elvetemült és nagyon gonosz nő! Mindenkinek elmesélem, hogy miket szokott tenni, és hogyan alázza meg a diákjait!
– Ó, maga kis csacsi! Azt hiszi, kedves Léna, hogy még soha ebben a büdös életben nem fenyegetek meg?! Téved, kedvesem! És ha azt gondolja, hogy most megijedtem, akkor ostobább, mint Antal! Mit gondol, Léna, kinek fognak hinni, ha kitálal, és mindent elmond?! Magának, aki még csupán alig töltötte be a huszonkettedik életévét, vagy nekem, aki egy megbecsült, felsőoktatási intézmény többszörösen kitüntetett pedagógusa vagyok?! Ne röhögtesse ki magát, ha erre kérhetem! – vetette oda legyintve, könnyedén, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
– ...Viszont csak egy Féreg… – vágott vissza ezúttal valamivel bátrabban Antal, és egyszerre hálásan és szerelmesen nézett Lénára.
– Hát úgy látom, hogy a tárgyalásaink jelenleg holtpontra jutottak, elsősorban a maguk hibájából! Most elmehetnek! Adok néminemű gondolkozási időt, hogy felnőttekhez méltón, részletesen is átgondolhassák tetteik mélyreható következményeit. Most elmehetnek! – újból felvette az íróasztalán felejtett szemüvegét, és irataiba temetkezett, mint akinek aznapra van éppen elég sürgősebb elfoglaltsága.
Később aztán, ahogyan azt Léna jó előre megígérte a docensnőnek, mindent elmesélt az adott Irodalomtudományi Tanszék tanszékvezető tanárnőjének, aki viszont – sajnálatos módon – nagyon jó évtizedes barátság fűzött az illetékes docensnőhöz, és az ügyet egy egyszerűsített enyje-benyjével nemes egyszerűséggel a szőnyeg alá söpörték.
Ahogy az várható volt, Antalt azonnali hatállyal kicsapták, kitiltották az egyetemről; maradék vizsgáit, szigorlatait sem fejezhette be, mivel minden rendszernek szüksége van ügyeletes bűnbakokra. Léna elmarasztalásban részesült, de lerakhatta fennmaradó vizsgáit és egy bő év késéssel vehette át magyar-történelem szakos diplomáját.
Antal Egerben fejezte végül be a rettegettnek hívott magyar szakot, és bátran lehet állítani, hogy ottani tanárai és professzorai hamar felfigyeltek bontakozó költői és írói tehetségére, mert az utolsó seniori évben, nem sokkal azelőtt, hogy diplomáját kézhez kapta volna, tanárai kiadták szabad prózai verseinek első kötetét abból a pénzből, amit egymás között „kalapoztak” össze, és amikor Antal szerénykedve, tétován fellépett a pódiumra immáron fekete tallárban és hófehér kesztyűben, hogy átvegye oklevelét, miután a kölcsönös, mélyen érző gratulációk és orkánerejű tapsviharok elhangzottak, irodalomtanára odalépett hozzá, és csak ennyit mondott ravaszkás mosolya kíséretében:
– Azt hiszem, kedves költő barátom, ez az Öné! – s odanyújtotta a jócskán megilletődött Antalnak frissen nyomdából kiszabadult önálló kötetét.
Antal később visszament Budapestre megkeresni Lénát, aki tervező grafikusként helyezkedett el valahol a belváros környékén egy hatalmas üvegpalota irodaházban, és mikor megmondta a nevét, a két gorillatestű biztonsági be sem akarta ereszteni. Csupán amikor Léna lejött személyzeti liften a recepciós pulthoz, akkor döbbent rá, hogy egykori szerelme áll előtte, aki egészen rendesen megemberesedett, és kicsit talán le is fogyott. Úgy szaladt oda hozzá, akár egy fruska, aki rajongásig szerelmes még mindig belé, és össze-vissza csókolgatta nem törődve, hogy a két idióta biztonsági őr kedvére figyeli az érzelmes, romantikus jelenetüket.
– Hogy kerülsz ide, édesem?! – kérdezte sugárzóan boldog, de nedves szemeivel, mosolyogni próbálva.
– Érted jöttem, drága, és hoztam neked valamit… – előbb fél térdre ereszkedett ünnepélyesen, majd előhúzta mellényzsebéből a kiskocka alakú, fekete dobozt, aminek a fedelét kinyitva egy tetszetős fehérarany karikagyűrű csillogott máris Léna előtt.
– Igen, Igen, Igen, Igen! – kiáltotta világgá a hírt Léna, és az sem érdekelte, hogy mit gondolnak róla. – Téged választalak! De mondd már el, hogy mi a második meglepetés?! – kérdezgette kuncogva, huncutul és kíváncsian, amikor végeztek alig tíz perc alatt az ünnepi lánykéréssel.
– Kérlek, csukd be a szemed… – kérte.
Antal elővette hátizsákjából a féltve őrzött kincsét, és óvatosan Léna kezei közé tette.
– Most már kinyithatod, úgy hiszem…
Amikor Léna óvatosan kinyitotta a szemét, alig akart hinni a szemének. Antal első, nyomtatásban megjelent, keménytáblás, ötszázoldalas verseskötetét látta.
– Azt a mindenit! Hát ez nm semmi, édesem! Őszintén gratulálok! Ölelte őt ragaszkodóan, és csókolóztak romantikusan, forrón, hosszanartón, majd Antal párjának gyűrűs ujjára húzta a szépséges, tetszetős karikagyűrűt, és elrendeltetett a jegyesség.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!
További hasonló novellák az Igaz történet témából: