ELVARRATLAN SZÁLAK

Apjához való kapcsolata – mondjon, vagy higgyen bármit is a világ –, örökké sebezhető, és törékeny marad. Hat éves volt, amikor imádott anyukája örökre lelépett ebből a kapcsolatból. Csak arra lett figyelmes, hogy egyre több alkalommal küldik be a gyerekszoba higiénikusan elzárt, totális sötét magányába, és persze egyre többször veszekedtek meglehetősen sokszor akár még bagatell dolgokon is.
– Apuci! Ma anyunak kellene oviba vinnie! – jelentette ki a korai reggelinél, mert az egész család koránkelő volt, és ez előbb-utóbb természetes módon rá is átragadt.
– Anyunak most nagyon sok dolga akadt, és be kellett mennie a dolgozóba! Emlékszel kicsim, hogy megbeszéltük, hogy a felnőtteknek sokszor vannak halaszthatatlan, és nagyon fontos dolgaik, de ez még nem jelenti azt, hogy nem imádunk téged! – Apja érezte saját szavain, hogy hárítja a valódi igazságot, azonban mégse merte kislányának ezt megmondani.
– Ma én viszlek az óviba, és ha jó kislány leszel hazafelé kapsz egy szép ajándékot! Na, mit szólsz?!
Egyelőre bólintott, és mert szeretett jó kislány lenni, aki szót fogad, és ezért mindig dicséretben, vagy épp jutalomban részesült nem szólt semmit. Engedelmesen tűrte, hogy apja betegye őt a hátsó ülésen lévő gyerekülésbe, majd miután gondosan, és alaposan becsatolta autóval elvitte a közelben lévő óvodába.
Kora délután aztán a kislány máris gyanakodni kezdett, és a világért el nem mozdult volna az épület ajtaja elől, mert nagyon hiányzott már neki az anyukája, és megakarta várni őt. Még a csendes pihenő ideje alatt is szándékosan úgy csinált mintha csak éppen hogy behunyta volna a szemét, mert képtelen volt megnyugodni.
,,Biztosan történt anyuval valami – gondolta. Csupán csak a felnőttek nem hajlandók megmondani, hogy mi lehet a baj!” – töprengett.
Aztán kora délután fél három magasságában megint az apja jött érte, és kedvesen elbeszélgetett az ovónénikkel, és a dadusokkal is, majd kéz a kézben sétáltak ki az ovodából, és elmentek egy menő játékboltba, ahol olyan játékot választhatott, amilyet csak akart, mert apja így szerette volna jóvá tenni azt a bűnét, amiért anyukája már nem jött vissza többé.
– Anyunak nagyon sok dolga lehet… – jegyezte meg csupán csak halkan, egérkehangon a hazafelé vezető úton.
– Sajnálom kisangyalom! Anyuci megígérte, hogy amint lehet telefonál, de most tényleg nagyon sok munkája van! – nézett bele vigasztalón a visszapillantótükörbe az apuka, és vette óvatosan titokban szemügyre kislányát. – De rajongásig imád és szeret téged, és ezt sose felejtsd el!
Később lefekvésnél, és esti mese olvasásnál hamar elaludt. Mintha a fokozatos idegesség és nyugtalanságra való hajlam kiszívta volna aprócska szervezetéből a lelki energiákat is. Mély álomba merült, és csak remélte, hogy holnap újra megpillanthatja majd imádott anyukáját.
De sajnos holnap sem bukkant fel anyukája, és aztán a napokból hetek, majd hónapok lettek, majd pedig hosszú, kissé kacifántos évek, és valahogy tudatosodott benne, hogy csakis saját magára számíthat. Így senkit sem lepett meg, hogy fiatal kora ellenére hamar az önállósodás útjára lépett. Már egyedül is megtudta példának okáért melegíteni a gyorsfagyasztott krumplit és előre bepanírozott fasírozottat a mikrohullámú sütőben, vagy mirelit pizzafalatkákat sütött, és mire apja délután hazaért munkahelyéről elég szépen elboldogult sok mindennel.
Aztán nyolc évvel később, amikor betöltötte a tizennégyet és amolyan igazi vagány, vadóc, lázadó típus lett belőle, aki barátságaira nagy súlyt fektet, és megvédi azt, akik a barátai, és már a fiúk felé is kacsintgatni kezdett édesanyja hagyott egy telefonhívást az apjának, hogy szeretné látni ,,kislányát” és hogy hol és mikor találkozhatnának. Végül a gimi előtti kisebb téren jött létre a személyes találka és a mindig csinos, és még mindig fiatalos asszonynak valóban leesett az álla amint végigmérte lányát, akiből hihetetlenül karakán, és temperamentumos kamasz lány lett.
– Szervusz kicsim! Ugye tudod, hogy ki vagyok?! – kérdezte félve, hátha az eltelt évek kitörölték lánya emlékei közül.
– Igen… szia… anyu… – rebegte félénken, mintha egy másik vadidegen emberrel kellene beszélgetnie.
– Fantasztikusan csinos vagy! Hogy megnőttél! Nahát! – lelkesedett anyja és érződött, hogy őszintén, és komolyan is gondolja, amit mond.
– Ahogy látom te viszont semmit sem változtál! – jegyezte meg pikírt, gyilkos iróniával hangjában a kamaszlány.
– Édesem… tudod… sajnos apáddal nem úgy alakultak a dolgok, ahogy kellett volna, és… egyszerűen már nem bírtam tovább… megérted?! – nézett óceánkék szemeivel valósággal könyörgő tekintettel, hogy lánya igenis értse meg a dolgok bonyolult összefüggéseit.
– Miért mentél el se szó, se beszéd?! Tudod, hogy mennyire rettegtem, és féltem éjszakákon át, hogy mi bajod történhetett?! – Egyszerre zúdította rá minden haragját, ellenállását, megmaradt lelkében gondosan elzárt sebezhető fájdalmát.
– Kicsim… hidd el, hogy… nem volt választásom… de ha lehetett volna magammal viszlek… – próbálkozott, de hasztalan, mert a haragos kamasz lány maga előtt keresztbe tette a kezét, és nagyon úgy tűnt, mint aki támadásra készülődik.
– Tudod mit, anyu?! Már lezártam életem ezt a fejezetét! Most mennék a dolgomra, ha megengeded! – azzal már indult volna is, hogy kiszellőztesse a fejét egy kiadós lakótelepi gyaloglással, amíg a gimiből lakásukig hazaér.
– Édesem, drágám! Nemsokára kész felnőtt leszel, és… ne tégy semmit, amit később majd meg kell bánnod… – fogalmazott kissé rejtélyesen, és titokzatosan.
A kamaszlány lelassította határozott, kimért lépteit, majd hátrafordult:
– Tudod mit?! Igazad van! Inkább nem mondok semmit! Legyen szép napod, szia! – búcsúzott tőle, majd elindult gyalogolva, és otthagyta az anyját hadd rágódjon csak egészen nyugodt szívvel azon, hogy miért pont így kellett indítania egy meghittnek gondolt beszélgetést kamasz lányával.
Először úgy tervezte, hogy gyorsan rejtekutakon menve átvág az egész lakótelepen, és – ha szerencséje van –, sikeresen kikerülheti a fölösleges leszólításokat, mert azért meglehetősen nagy rajongótáborra, és ismerősökre sikerült szert tennie, különösen az utóbbi pár évben, amikor egy szerdán autó lassított mellette:
– Marianna! Most azonnal szállj be az autóba! – követelte tőle az anyja, ám a mérges kamasz lány ügyet sem vetett rá, és baktatott tovább bakancsát és főként a földet bámulva.
– Kérlek szépen… ne lökj el még jobban magadtól… – hangzott a nagyon szomorú, és megviselt kérés, és erre már muszáj volt valamit lépnie. Megállt, kinyitotta az anyósülés felüli oldalt, és beült az ülésre, majd becsukta az ajtót, mire anyja gázt adott.
– Minden oké a gimiben?! – próbálkozott anyja egy kis idő után egy ártatlannak tetsző kérdéssel.
– Ha esetleg arra gondolsz, hogy tetszik-e bárki is, akkor az a válaszom, hogy igen tetszik egy fantasztikus srác, és igen vannak csajos barátnőim! Most boldog vagy?! – hangjában még mindig ellenérzés és haragos fájdalom bujkált az elvesztegetett évekért.
– De hát ez fantasztikus dolog! Nagyon büszke vagyok rád! Tudom, hogy most fel vagy dúlva, és valószínűleg a pokolba kívánnál, de biztos vagyok benne, hogy számtalan kérdésed van, amire szeretnél választ kapni! – nézett rá, miközben igyekezett a vezetésre is koncentrálni.
– Ha már kérdezed igen! Tudom, hogy a felnőttek dolgai bonyolultak. Erre akkor jöttem rá, miután a másnap is apu jött értem az óvodába, és nem te. Tudod vádoltam, és elsősorban önmagamra haragudtam, mert azt hittem miattam történt, hogy te kiléptél az életükből… Aztán ahogy egyre nagyobb lettem rájöttem, hogy neked is megvoltak a maga féltett titkai, és hogy a párkapcsolatod tönkre ment. Számos olyan barátnőm van, akinek szintén elváltak az ősei, de a szülő-gyerek kapcsolatot egy pillanatra se vágták el, vagy szakították meg! – hangja nagyon mélyről, sebzett lelkéből tört elő, mintha számon akarta volna kérni anyától a tetteit.
– Ebben teljesen igazad van… annyira sajnálom… szeretnék változtatni rajta, persze csak, ha te is akarod… – próbálkozott.
– Az majd még kialakul! – vágott gyilkos daccal vissza, mint akinek ehhez minden joga megvan.
Elérkeztek a lakótelepi lakás utcácskájába, ahol még mindig laktak, hiszen nem volt módjuk és lehetőségük tovább költözni.
Marianna kiszállt a kocsiból, majd jelentőségteljesen visszafordult:
– Nincs kedved üdvözölni aput?! – kérdezte.
– Édesem… talán nem kellene… – szabadkozott az anyja. Érződött remegő, hezitáló hangján, hogy megviselték a múlt eseményei.
– Ahogy gondolod! Akkor… szia! – Marianna fogta magát, előkeresve lakáskulcsait lépett be a társasházba, miközben az anya gázt adott és máris elhajtott.
Legközelebb az érettségit megelőző ballagáson tűnt fel, amikor Marianna nagyon elegáns ruhát kapott az apjától, aki egyfolytában a videokamerával szerencsétlenkedett, hogy immáron felnőtt lányát minél előnyösebb pillanatokban sikerüljön lencsevégre kapnia.
Amikor a nagytekintélyű igazgató minden végzős diáknak gratulált Marianna és csajos barátnői összeálltak a bájos csoportképhez, és a kamasz lány ekkor fedezte fel anyja autóját, mely mindvégig ott várakozott az iskola parkolójában.
– Figyuztuk csajok! Menjetek csak nyugodtan előre! Nekem valami fontosat el kell intéznem! – válaszolta barátnőinek, akikért tűzbe ment volna. Megindult hatalmas ballagási virágcsokorral, és vállán fityegő tarisznyájával a parkoló felé. Anyja persze rögtön kiszúrta, hogy egyenesen felé közelít. Legszívesebben rögtön beletaposott volna a pedálba, hogy még csak ne is találkozzanak, de hát hogy nézett volna ki, hogy a saját, fantasztikus nagylányát nem üdvözli.
– Szia anyu! Hogy s mint vagy?! – kérdezte tőle, amint bekukucskált a félig lehúzott autóablakon.
– Szia drágám! Sokszor gratulálok! Fantasztikusan csinosan áll rajtad ez a ruha! Nagyon megható volt, hogy ennyien szeretnek…
– Hát… nagyon köszönöm… te is egészen nyugodtan odajöhettél volna, de ha nem akarsz! Mindenesetre nagyon örülnék neki, ha most felugranál kicsit, mert lesz egy estebéd-féleség. Olyan ünnepségféle!
– Ez nagyon jól hangzik… – szabadkozott, aztán látva lánya esengő, és vágyakozó arcát mégiscsak meggondolta magát és elfogadta a meghívást.
Amikor kettesben autóval hazamentek és végre az anyuka is felment lányával az emeletre, Marianna apja jócskán megdöbbent, hogy újra látja feleségét.
– Sziasztok! – üdvözölte őket, majd feleségéhez fordult: – Te hogy kerülsz ide?!
– A felnőtt lányunk hívott meg, de el is mehetek! – jelentette ki.
– Jaj, apu! Muszáj nektek ilyenkor is veszekedni! Bírjatok már magatokkal az ég szerelmére! – intette le őket, hiszen ez volt életének egy fontos mérföldköve.
– Igazad van kicsim! Ne haragudj! Akkor gyerünk be, mert már lehet is asztalhoz ülni!
A lakást Marianna csajos barátnői is segítettek kissé puccosan, és sikkesen feldíszíteni.
– Nahát! Ezt nevezem! Fantasztikusan néz ki a lakás! – lelkesedett.
– Azért a barátnőidnek is volt hozzá köze! – jegyezte meg az apuka.
– Igaz is! majd megköszönöm nekik!
– Azzal ráérsz! Most pedig együnk egy kicsit! Farkaséhes vagyok! – azzal már vette is ki a sütőből az ízletes pulyka és csirkesültet, vajas, tejszínes krumplipürét, ami Marianna egyik kedvence volt, és persze sok más finomságot.
Jóízűen eszegettek, majd amikor végeztek az anyuka bizalmasan félrehívta lányát. Együtt lementek a parkolóba, mert az asszony is készült egy kisebbfajta ballagási ajándékkal, amit autójában hagyott.
– Ezt neked vettem! Remélem tetszik majd! – nyújtotta át a kis dobozkát.
– Anyu… ez egy vagyonba kerülhetett! – nézte meg alaposan a kis dobozt, amiben egy tetszetős aranynyaklánc volt, rajta egy medállal.
– Ezt így illik! És te mindent megérdemelsz! Fantasztikus nő lettél!
Marianna reszkető kézzel vette ki a kis dobozból az aranyékszert, majd hagyta, hogy anyja a nyakába akassza. Meghatottan ölelték meg egymást, majd váratlanul az anyja valami bagatell elfoglaltságra hivatkozva beszállt az autóba és elment. Marianna azt se tudta, hogy mire vélje anyja meglehetősen szokatlan viselkedését.
Később kisebb fejtörést okozott, mert egyszerre három egyetemre is szeretett volna jelentkezni. Az egyik volt a közgazdaságtudományi kar, míg a másik egy divattervezéssel foglalkozó iskola, míg a harmadik a színművészeti, ahol dramaturg és filmkészítést szeretett volna tanulni. De hová is menjen?! Egyáltalán hogyan fogjon neki?! – töprengett magában.
Amikor a postás végül a nyár vége felé bedobta a három felvételi értesítőt Marianna szíve majdnem kiugrott a helyéről. Kiderült, hogy mind a három helyre felvették, már csak tőle függött, hogy hova szeretne majd menni.
Legjobb csajos barátnőivel ült le kicsit dumcsizni, hogy megvitassák maguk közt a kényes dolgokat, végül aztán Marianna a filmkészítés mellett döntött, ugyanis csajos barátnői is – akárcsak az apja –, előszeretettel tanácsolták neki, hogy hallgasson mindig a szívére, és akkor nem lesz semmi baj. Később dokumentum, és művészfilmeket is készített vizsgaanyag gyanánt, és minden tanára megvolt vele elégedve. Amikor átvehette a diplomáját anyja újból felbukkant az életében, és hajszál pontosan ugyanaz a jelenet játszódott le, mint a ballagása alkalmával.
– Szia kicsim! Nagyon büszke vagyok rád!
– Szia anyu! Nagyon köszönöm!
– Kicsim! Szeretnék bemutatni neked valakit! Kérlek légy megértő, és kedves! – Az anyuka egy negyven év körüli férfit mutatott be, akinek szokatlanul furcsa gyerekes mosolya volt, és meglepően udvariasan viselkedett, mert kezetcsókolt, amikor Mariannát üdvözölte: – Nagyon örülök a találkozásnak kedves Marianna! És sokszor gratulálok!
– Hát… nagyon köszönöm…
– Ó, bocsánat! Dr. Acsay Roland vagyok! Ügyvéd! – mutatkozott be.
,,Így már minden világos volt! Szóval anyja lecserélte apját egy menő ügyvédre, csak mert az többet hozhat a konyhára!” – gondolhatta, aztán amikor alaposan megnézte mind a két ember arckifejezését, hogy mennyire sugárzó, őszinte, bizalmas szeretettel, és kedvességgel fordulnak egymás felé könnyen kitalálhatta, hogy anyja végre révbe érhetett és megtalálta az igazi boldogságot, ami apjával – úgy tűnt –, nem jött össze.