Oltalom

Történt azon az estén, mikor két testvér veszekedett, hideg hóvihar kerekedett.
Csillogó, fényes hold világított, de álmot nem hozott, csak bánatot, fényesen világított.
Szakadó hó takarta el a holdat, hideg van, s a veszekedésnek már vége van.

– Hideg van, Izabell, fázom.
– Takarózz be, hagyjál aludni! – szólt Júlia idegesen.

– Szakad a hó, Júlia, már nem világít a hold sem.
– Hallgass már, hagyjál! Elég a veszekedésből!

– Akkor alszom… vagy már álmodom? Vagy még nem alszom? Hol vagyok? – Igen, csak lovagolok…

– Izabell, gyere, siess, kövess! – kiáltott hangosan, s nem figyelte a kamiont, ami jött gyorsan.

A két testvér már nem veszekedett, a kórházban ébredezve nézett.

– Mi volt ez, Júlia? Nem emlékszem semmire… mi hogy kerültünk ide?
– Kórházban vagyunk, de ne aggódj, minden rendben, testvérem, csak nyisd ki a szemed.

– Most nyisd ki… Izabell vagyok. Megint álmodtál, de az oltalom én vagyok, ezért
álmodsz velem minden este, az oltalmat keresve. Látsz… melletted leszek örökre.