PATKÁNYFOGÓ

A kis patkánylyukra emlékeztető osztálytermet, ahol három ember is meglehetősen szűkösen, kényelmetlenül fért meg, nemhogy egy harmincnégy tagból álló egyetemista csoport, a fokozatos, mélyen meggyökeresedő, szirupos félelemmassza ülte meg.

Úgy érezhette itt bent magát az ember, mintha szándékosan ketrecbe, vagy valamiféle olyan miniatűr buborékba zárták volna, ahonnét nincs menekvés, nem lehet kiút sehova.

A tétova egyetemista – akit a háta mögött mindenki csak hülye gyereknek vagy idiótának nevezett – összeszedte minden maradék bátorságát, és bár egyetemista évei alatt már számos formában felmerült benne az öngyilkosság gondolata, hiszen úgy érezte, hogy mind a docensek, mind a tudálékos professzorok is mind-mind megszégyenítik.

Erre bizonyíték volt a múltkor is az irodalmi önképzőkör ülésén, ahol saját versekkel kellett előrukkolni.

Miután Ottó valósággal utálta, ha nyilvánosan kellett szerepelnie – hiszen ismert költők versét mindig is sokkal jobban mondta, mint a sajátjait –, inkább megkérte egyik csoporttársát, hogy ha nem gond, olvassa fel költeményét.

A dolog vége az lett, hogy a mély, létfilozófiai problémákat boncolgató költeményt valósággal ízekre szedték olyan méltatlan, gyilkos kritizálással, melyben egy csipetnyi elismerés vagy pozitív hozzászólás nem akadt.

Nem csoda, ha Ottónak azonnal ki kellett kéreckednie a mellékhelyiségbe, hogy kiadósan kisírhassa minden visszafojtott indulatát, megkeseredésnek indult bánatát.

Mindig is azt akarta elérni, hogy őszinte barátokra találjon, akik segítik, támogatják, és jóformán elkísérik későbbiekben is életének minden szánalmas és balszerencsés fordulópontján.

Nem csoda, ha a legtöbb – főként hölgy csoporttársa – legalábbis a kezdetekben gyanúsan, furcsán, visszatetszően kezdett rá tekinteni, és szinte viszolyogtak akárhányszor Ottó feltűnt a kopottas vászon, csatos táskájával hóna alatt és a kiadós szájszaggal, amit még a legextraerősebb rágógumi vagy rendszeres fogmosás sem volt képes maradéktalanul eltávolítani.

Ottó most fogta magát, és kivételesen leült a leggyönyörűbb, kontyot viselő hölgy mellé.

Életében nem látott még annyira eleven, léleklátó, a szívek mélyére hatoló szilvamag-nagyságú barna szemeket, melyeket a hihetetlenül angyali és közvetlen hölgy viselt, aki bátorítón rámosolygott.

Ottónak valahogy még a mosolygás is hamar átfordult idétlen, szánalmas grimaszba, amitől eltorzulni látszott ellipszis-méretű feje.

– Kérlek, mondd azt, hogy nem baj, hogy melléd ültem! – közölte a meglepődött hölggyel, amikor hirtelen lehuppant melléje.

– Nem! Egyáltalán nem baj! Nyugodtan! Te tudod, hogy most kijön az irodalomból?

– Szerintem Berzsenyi, vagy valamelyik klasszikusan romantikus költő.

A tanárnőre nem is kellett sokat várakozni, mert pontban fél tíz után pár perccel – akár egy halálpontos, felhúzott svájci óramű –, két kisebb méretű hörcsögzacskóval állandó pirospozsgás arcán, nagy, kidülledt gülü szemével úgy festett, mint egy börtönőr, akinek az az egyetlen feladata, hogy mindenkit szemmel tartson, és aki szökni vagy ellenállni próbál, azt méltó módon, elrettentő példával büntesse meg.

– Szép jó reggelt, hölgyeim és uraim! Vegyék elő jegyzetfüzeteiket, mert sok dolgunk lesz ma még! Remélem, mindenkinél van egy Berzsenyi-verseskötet.

A legtöbb egyetemista – akárcsak az általánosban – szófogadóan kirakta halványzöld színű padjára a vaskos, változatos versesköteteket.

– Nagyszerű! – odaballagott a sötétzöld táblához, és egy félig eltört, fehér krétacsonkkal nyikorgón macskakaparásokat vésett a táblára. – A kritikai szakirodalmat mindenkitől kötelezően elvárom! Aki ezekből a könyvekből egyet sem fog elolvasni a szigorlatra, az megnézheti magát, mert sohasem megy át! Legalábbis amíg én itt vagyok! – nézett villogón, ellenségesen végig az egybegyűlteken.

Ekkor vette észre Ottó padján a soványka, papírkötéses, silány minőségű Berzsenyi-kötetet.

Mintha valami szándékos provokáció vagy nyílt, tiltakozó ultimátum lett volna ez személye ellen.

Mint aki háborúra készül, szemlátomást felpaprikázva odalépett szerencsétlen, semmiről sem tehető Ottó padja elé, és tüntetően, mintha szándékosan könyvcsonkításhoz, vagy könyvégetéshez készülődne, magasba emelte a soványka, füzetnyi kis kötetet.

– Remélem, mindenki jól megnézte magának Ottó úr verseskötetét?! Ha legközelebb bárkinél meglátom, hogy nem minőségi vagy kritikai kiadású kötetet hoz magával, annak két jegyet automatikusan levonok a féléves munkájából. Melegen ajánlom, hogy senki se próbáljon meg próbára tenni! Megértették?!

Néma bólintás volt a válasz.

Ottó valósággal magába roskadt.

Hiszen neki legfeljebb csak az a hibája volt, hogy a kritikai kiadású köteteket – akárcsak a lexikonokat vagy szótárakat – minden esetben méregdrága árakon adták, így ha azt akarta, hogy ne legyen családi bonyodalom, inkább bement a Tescóba, és a könyvosztályon igyekezett beszerezni főként olyan irodalmi jellegű könyveket, melyeket nem tudott volna megvásárolni magának.

És nem is akart folyton a szülei nyakán „élősködni”, ahogy egyesektől hallotta.

Olyan kétségbeesett, árva, elveszett volt ebben a percben a tekintete, mint akit egy egész életre vérig sértettek és jócskán meg is bántottak.

Ennek a tanárnőnek semmi joga sem volt hozzá, hogy kritizálja, fricskálja vagy flegma, gyilkos vizsgálódásainak tárgyává tegye az ő szerény küllemű verseskötetét!

– Hé! Tudom, hogy ez most rosszul esik neked, de majd rendbe jönnek a dolgok! – suttogta kedvesen arcába a babonázó fiatal hölgy, aki mellette ült.

Most fordult elő először, hogy a fiatal nő megfogta szorosan, erősen a kezét, és biztosította támogatásáról.

Ilyesmi még egyáltalán nem fordult elő vele.

Arcára a váratlan reménykedés és a gyerekes, szívet szorongató szomorúság különös vegyüléke vetült.

– Ja! Igen! Megkérném Bárczi kolléga urat, hogy maradjon itt óra után! – közölte a tanárnő tüntetően, mint aki megfeledkezett valami nagyon fontos dologról.

A kis csoport főleg hölgytagjai csöndesen lapítottak, és ki nem merték volna nyitni – sok esetben – nagyon is élénk, provokatív, szabadszájukat.

Mindenki tisztában volt vele, ha bárki is a teremben védelmébe vesz akárkit, vagy kiáll egy eszme vagy gondolat mellett, annak előbb-utóbb meg kell fizetnie a nagyon súlyos árat, ami akár azt is jelentheti, hogy a közeljövőben újra évet, szemesztert kell ismételnie, és akkor aztán agyő kreditpontoknak vagy ösztöndíjprogramoknak.

Ottó igyekezett visszafojtani letört, depresszióra, búskomorságra hajlamos kedvét.

Ám azok, akiknek sikerült belső lelkét is kiismerni, pontosan érezték, hogy egy olyan túlzottan is sebezhető ember számára, aki még a saját árnyékától is hajlamos olykor-olykor holdvilágos, kísértő éjeken megijedni és összecsinálni magát, rendkívül óvatosan és tapintatosan kellene bánni.

Sajnos ezzel a hörcsögképű docensasszony egy csöppet sem volt tisztában.

Totálisan hidegen hagyta hallgatóinak megtaposott lelkivilága.

– Tehát akkor a következő órára kéretik mindenkinek készülni, mert zárthelyi dolgozat lesz, aminek a jegye szervesen beleszámít majd eddigi munkájukba!

Az évfolyamdolgozatokat kijavítottam, és csodálkozom azon, hogy egyesek mégiscsak éreztek magukban elegendő bátorságot, hogy megpróbálkozzanak az elátkozott magyar szakkal!

Mindenkinek további kellemes napot! – jelentette ki cinikus, fölényeséggel.

Miután mindenki elhagyta a kis egérlyukszerű termet, helyet foglalt egy törött hátú széken, és közelebb invitálta Ottót.

– Nos! – gülü, szúrós szemeire visszahúzta szemüvegét. – Gondolom, tisztában van azzal, hogy eddigi szánalmas teljesítménye elégtelen, és nem tudom magát értékelni!

Ami az évfolyamdolgozatát illeti, magam sem tudom eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek-e?! – nézett farkasszemet kérdőn a megszeppent, lehajtott fejű hallgatóval.

– Mindazonáltal le a kalappal az eddigiek előtt, kedves Ottó! Én egészen biztosan nem mentem volna diszgráfiásként és egyéb rendellenességekkel magyar szakra, de hát lelke rajta! – kaján, gyilkos mosoly terült szét, mint valami fertőző betegség száján.

Ottó összehúzott vállakkal, topogó, töprengő és látszólag elveszett, kétségbeesett tekintettel inkább a gusztustalan, piszkos, okádékzöld linóleumpadlót bámulta.

Egyszerűen a hányinger kerülgette, ha ezzel a szemétkedő tanárnővel akár csak egy levegőt is kellett szívnia.

– Emellett megfigyeltem, hogy nem szereti a szemkontaktust, ami enyhe fokú autizmusra is utalhat magánál! – mondta olyan hitvány, galád megvetettséggel, hogy Ottó legszívesebben ott helyben a föld alá süllyedt volna.

– Mondja csak, tisztában van azzal, amit mondok?! – nézett fel fontos papírjaiból.

Ottó engedelmeskedve bólintott.

– A következő zárthelyi dolgozatát jó volna úgy megírnia, hogy az egy erős hármas alá legyen, mert különben nem segíthetek magán, és az eddigi nehézkes munkája is mehet a szemétbe!

Ugyanakkor több kollégával is elbeszélgettem a maga összetett ügyével kapcsolatban, és a többségnek egyértelműen az a véleménye, hogy maga nem idevaló!

Tudom, hogy irodalomórán valósággal elkápráztatja csoporttársait verseivel és fotografikus memóriájával, de sajnos ez az egyetem elvégzéséhez nagyon kevés!

Ottó sírva fakadt.

Olyan krokodilkönnyes és sebezhető lett a tekintete, mint akivel egy közeli hozzátartozója halálát közölték.

A tökéletes tragédia és a rettegő kudarc jelei mutatkoztak kétségbeesett arcán.

– Enyje! Hát nem mondták magának, hogy ez itt egyetem, és nem kisdedóvó?! Nézze meg az ember! Csak nem fog itt pityeregni!

Ha ugyan tanár lesz, és a gyerekek meglátják, hogy sírni fog, mit fognak magáról gondolni?!

Szedje össze magát!

Köszönöm! Végeztem! A dolgozatát elviheti!

Lehet, hogy sikerül valamit tanulnia belőle, bár ezt erősen kétlem!

Ottó, amilyen gyorsan csak lehet, elvette elégtelenre értékelt évfolyamdolgozatát, és olyan villámsebesen surrant ki a kisteremből, mint egy hangtalan árnyékszerű, porig sújtott kísértet.

Odakint a babonázó hölgy csoporttársa várta.

– Jaj, szegénykém! Mesélj már! Mi volt? Leharapta a füledet?! – érdeklődött aggódva.

Ottónak semmit sem kellett mondania, hiszen nagyon szomorú arcára volt írva a felelet.

Ha semmilyen módon sem képes változtatni a jegyein, tanulmányi átlagán, akkor a magyar szakos pályafutásának rövid időn belül befellegezhet.

– Figyelj, Ottó! Őszintén sajnálom! Arra gondoltam, szívesen átveszem veled azokat az anyagrészeket, amik nem sikerültek!

Kölcsönösen segítünk egymásnak!

Na? Benne vagy?! – kérdezte kedvesen.

A kétségbeesett fiatalember tétován bólintott.

Most olyan jólesett neki, hogy egy igazi angyal vette pártfogásába.

Csak valahogy át tudná rugdosni önmagát ezen az elátkozott féléven, akkor lehet, hogy a következő szemeszterben már nem az az undorító pöfeteggomba boszorka tanítaná.

Innentől kezdve a bombázó hölgy és Ottó a lehető legjobb barátok lettek, és bár Ottónak nem sikerült sem a zárthelyi, sem egyéb dolgozat sem, hiszen hatvankét pont szinte édeskevés a sikerhez…

Ennél fontosabb, hogy egyetemi csoporttársai és néhány tanárja között igaz és örök barátságokat talált, melyek elkísérték élete göröngyös útján, hiszen elfogadták és megértették, hogy az érzékeny, sebezhető emberekre igenis vigyázni kell!