Csoda volt?

Az ősz csodálatos színekbe öltöztette a tájat. A lenyugvó nap fényét a lassan leereszkedő köd homályosította. Lívia ráérősen sétált a lehullott avarban. Óvatosan lépett fel a gyönyörű, fából faragott hidra. Szemei a túloldalt kémlelték, mintha keresett volna valakit, de csak a mozdulatlanul álló fákról hull alá egy-egy megsárgult falevél.
Még a máskor hullámokat verő folyó is csendes volt, most a part menti bokrok nézegették magukat a sima víztükörben.
Lívia lassan, szinte araszolva haladt a híd közepe felé. Ott megállt és a korlátnak támaszkodva várt. Nem nézett sem jobbra, sem balra, lehajtott fejjel nézte tükörképét a folyó vizében. Csend és némaság vette körül, ezen a késő őszi délutánon még a madarak sem rikoltoztak. A nap már teljesen eltűnt, míg a köd egyre sűrűbb lett. Eltüntette a bokrok tükörképeit, Lívia maga helyett már csak egy elmosódott árnyat látott a vízben. Nagy sóhajtás után halkan suttogta.
- Nem jöttél el, megint hiába vártalak Robi. Már tíz éve várok rád évfordulónk napján, de hiába. Pedig megígérted, soha nem hagysz magamra. Mégis, amikor utoljára elmentél nem jöttél haza. Hoztak...
Keserves sírástól rázkódtak vállai, kezeivel a híd korlátját görcsösen markolta. Sokáig állt ebben az állapotban, amikor egy alig észlelhető szélfuvallat borzolta fel haját. Fázósan megrázkódott, de egy pillanattal később úgy érezte valaki gyengéden átöleli. Ismerős illatot érzett a levegőben. Jó nagyot szippantott belőle és mosolyogva arra gondolt, hát végre megtörtént a csoda amire tíz éve vár. Még életében Robi használta ezt az illatot és most eljött hozzá!
Hirtelen elengedte a korlátot és kicsit nekidőlve félig megfordult, hogy végre megláthassa párját. Abban a pillanatban a híd korlátja egy hangos reccsenéssel eltört. Lívia keze hirtelen a semmit markolta. Próbálta egyensúlyba tartani magát, de nem sikerült. Hangos csobbanással a folyóba zuhant, esélye sem volt a túlélje az esést.
Lívia pár pillanattal később egy másik világban találta magát. Kellemes tavaszias idő volt, énekeltek a madarak, virágoztak a fák a folyó vize apró hullámokkal csobbant a parthoz. A fahíd is épen állt, nyoma sem volt a törött korlátnak. Ebben az új világban minden a tükörképe volt a réginek.
Még fel sem ocsúdott az ámulatból, amikor a híd túloldalán egy ismerős alak sétált felé. Nem sietett, mosolyogva tárta szét karjait és Lívia ebben a pillanatban felismerte élete párját, Robit.
- Hát eljöttél kedvesem? - szólt hozzá mosolyogva és boldogan ölelte magához asszonyát. Tíz éve vártam erre a pillanatra kedvesem. Simogatta meg gyengéden Lívia arcát. Már nem tudtam tétlenül nézni magányos szenvedésedet, minden évben elhatároztam, hogy tennem kellene valamit, de visszatartottak. Bocsáss meg nekem a sok szenvedésért amit halálommal okoztam neked. Hidd el nem tehettem róla, én nem akartalak egyedül hagyni, de sorskönyvemben ez volt megírva. Autóbaleset-halál.
Lívia mosolyogva tette ujját Robi szája elé.
- Többet ne beszéljünk róla kedvesem.
Most tudtam meg, az én sorskönyvembe az van írva: vízbe esés-halál.
Egymást átölelve lassan lesétáltak a fahídról és összefonódott alakjukat átölelték az aranyszínű napsugarak.
Másnap délelőtt egy arra sétáló ember vette észre a törött korlátú hidat és a bokrok közt vízben lebegő Lívia testét. Amikor közelebb lépett hozzá, meglepődve látta, hogy mosolyog.