A VÁRATLAN GYÁM

Tipikusan ügyvédnő külsejű, magas, szupermodell-alkatú nő sietett át az egyik épületbe.
Mint kiderült, legrégebbi gyerekkori barátja végrendeletében nagyon sok mindent ráhagyott, és egy titkosított záradék formájában – mint később kiderült –, egy alig öt éves kislány nevelését és gondozását is rábízta.
Mondani sem szükséges, hogy ez a meghökkentő és váratlan fejlemény valósággal azonnal a feje tetejére állította a modern, állandóan csupán csak a munkájának élő, nagyvilági nő egész életvitelét.

„Elvégre micsoda dolog már, hogy éppen ő vigyázzon és gondoskodjon egy kislányról, amikor még egy szobanövényről sem tudna megfelelően gondoskodni, hiszen annyira extrém, mondhatni pörgős életet él, és amit – legalábbis egyelőre – semmi szín alatt nem volt hajlandó feladni.” – töprengett, amint belépett a szűkös, egérlyukszerű irodába, ahol már egy SZTK-keretes, borzasztóan merev, ideg, idősebb ügyvéd várt rá, és egy amolyan állam által hivatalosan kijelölt gyermekgondozó, aki most egy alig öt éves kislányt terelgetett, vezetgetett, akinek a kis pufók kezei között egy smaragdzöld színű krokodil plüssállatot szorongatott.

– Sok szeretettel üdvözlöm, kedves hölgyem! – köszöntötte először a gyermekgondozó, és csupán csak azt követően nyújtotta kézfogásra kezét a jócskán marcona és kissé ellenszenves idősebb ügyvéd.
– Ez a kis angyalka itt Bogika, és kissé… félénk és szégyenlős, de egy valódi kis tündér. Igaz-e, aranyom?! – szólongatta a kislányt, igaz, nem sok sikerrel, hiszen a kislány rémült és ijedt tekintetet vágott, és úgy festett, mint aki ott helyben sírógörcsöt kap.

– Semmi baj, kincsim! Nyugodj meg! Itt biztonságban vagy! Senki nem fog bántani! – igyekezett megvigasztalni a gyanakvó és jócskán bizalmatlan gyereket a gondozónő, aki most a fiatal ügyvédnőhöz fordult:
– Bizonyára tisztában van vele, kedves hölgyem, hogy most egy kisgyermek sorsáról szükséges döntenünk, akinek meghalt az édesapja, míg az édesanyja sajnos képtelen gondoskodni saját gyermekéről, ezért az apa végrendeletében Önt nevezte meg gyámnak, persze csak amennyiben nincsen ellenvetése.

„Micsoda képtelen és faramuci egy ötlet! Méghogy ő gyám! Szánalmas és nevetséges feltételezés!” – vonta le másodpercek alatt saját, mélyreható következtetéseit az ügyvédnő.

„Sem ideje, sem energiája foglalkozni és nevelni egy kisgyereket, amikor fényes jövőről és karrierről álmodott, és egy luxussal kecsegtető álomélet után sóvárgott, amit – egyelőre – még meg kellene valahogy valósítania. No, azt nem! Szó sem lehet pesztraságról!” – határozta el magát, de elég volt csupán egy-két tétován elejtett árva pillantást vetnie a nagyon szomorú és nagyon félénk, gyönyörű kislányra, hogy kőkeményre edzett szíve valósággal azonnal megenyhüljön.

Elvégre volt gyerekkori barátja ezek szerint mégiscsak láthatott benne valami különleges, nemes tulajdonságot, hogy ekkora horderejű feladattal éppen őt bízta meg, és mondjuk nem mást.
Tehát azért mégiscsak lehet benne valami, nem igaz?! – szőtte továbbra is a maga összefüggéseit természetesen magában.– Tehát a Kovács-hagyatéki tárgyalást ezennel megnyitom! – hangzott a merev, ellenszenves ügyvéd mondata.
– Jelen vannak még a szobában a gyermekgondozó és a végrendeletben foglalt személy, mint örökös. Nos tehát… – Az ügyvéd itt barokkosan dagályos jogi szakkifejezések és egyéb papírszagú paragrafusok hivatalos taglalásába kezdett, amitől az embernek persze máris olyan érzése volt, mintha egy álló örökkévalóságig tartana, mire a hagyaték és a végrendelet ismertetésének a legvégére ér:
– …Végezetül én, Kováts Árpád, kislányom, Kováts Boglárka gondozását a fent említett Somogyi Szilviára bízom abban a biztos tudatban, hogy a kisgyermek minden létszükségleti, szociális és gondviselői feladatát példásan el fogja tudni látni… Dátum, aláírás – kántálta, mintha csak egy ritmusos verset skandálna fennhangon az ügyvéd.
– Tisztelt hölgyem, megkérem, hogy nagyon alaposan és részletesen olvassa át a hivatalos dokumentumot, és amennyiben nincsen hozzáfűznivalója, kérem, írja alá a dokumentum alján, a pontozott résznél. – Saját márkás tollát nyújtotta át az aláírás megtételéhez.

– Bocsánatot kérek… elnézését, itt biztos valami félreértés történt, mert… – hebegett, ami eléggé szokatlan volt egy alapból határozott és temperamentumos nőhöz képest, akit sosem lehetett megfélemlíteni, sem pedig zavarba hozni. Hisz amennyiben aláírja, máris csapdában találhatja saját magát, elvégre egy kislány további élete és sorsa lesz a tét, arról aztán már nem is beszélve, hogy záros határidőn belül ő is azonnal búcsút mondhat az ún. bulizásos, „hajnalig a szórakozóhelyen vagyok” korszaknak.

„Na nem! Arról aztán szó sem lehet! Ezt egész biztosan nem fogja megengedni, még ha a feje tetejére is áll ez az egész nyamvadt, alattomos világ! De hát akkor most mit csináljon?!” – tette fel magának a logikus kérdést, melyet előbb-utóbb a mogorva ügyvéd is megkérdezett volna tőle.

– Kaphatnék esetleg néhány nap gondolkodási időt…? – bökte ki aztán végül hosszú percek után.

A gyermekgondozó egy ártatlan mosolyféleséggel elintézte az egészet, mondván, egészen biztosan csak viccel, vagy kisebb fekete humorral igyekszik oldani az időközben jócskán felgyülemlett feszültséget.

A marcona ügyvéd ábrázata alapján viszont már korántsem volt ennyire megbocsátó. Ismételten tetőtől talpig végigmérte őt, mintha méregetné, vagy mérlegre tenné jó és rossz tulajdonságait egyaránt, majd ellentmondást nem tűrően közölte észrevételeit:
– Drága, kedves hölgyem! Ön most egy hagyatéki tárgyaláson van! Szíveskedjék a helyzet komolyságának megfelelően viselkedni, és határozottan betartani a játékszabályokat! – Hangja – nem is tagadhatta volna – jócskán fenyegetően és jéghidegen csengett.

„Hát ennek aztán már a fele sem tréfa! Nem igaz?!” – gondolhatta végül kissé beletörődötten, hogy nem sikerült a terve, a felkínált tollért nyúlt, és aláfirkantotta a hivatalos dokumentum alján a nevét.

Itt már annyira egyértelmű és sziklaszilárd pontosságú volt minden, hogy fölösleges és gyerekes is lett volna a további határozott tiltakozás, avagy passzív ellenállás.

A gyermekgondozó most leült a kislány melletti székre közvetlenül, és érthetően, lassan – hogy egy kisgyerek is megértse – beszélni kezdett:
– Bogika! Most sajnos el kell búcsúznunk egymástól! Tudod, sajnos vannak szabályok és törvények, és ezzel a kedves nénivel fogsz egyelőre élni, amíg be nem töltöd a tizennyolcadik évedet! Nem kell izgulnod, aggódnod semmi miatt! Továbbra is sűrűn fogjuk mi még látni egymást, és az új otthonodban is rendszeres vendég leszek! – Itt jelentőségteljesen a csinos, fiatal nővel nézett farkasszemet, mintha hallgatólagosan máris szövetséget akart volna kötni vele.A kislány annyira árvának, szomorúnak látszott, és annyira szorosan, görcsösen igyekezett aprócska, hurka ujjacskáival magához szorítani a zöld színű plüsskrokodilt, mintha az élete múlna rajta.

– A hagyatéki tárgyalást ezennel befejezettnek nyilvánítom! – jelentette ki fennhangon tényként a marcona ügyvéd, majd mintha máris el kellene mennie máshova, sürgősen pakolni kezdte fontos iratait az aktatáskájába, aztán, mint aki elvégezte a rászabott feladatot, kinyitotta az eddig becsukásra ítélt ajtót, és már ki is lépett az irodából.

– Hú! – vett egy nagyobbacska levegőt a csinos nő. – Úgy tűnik, hogy a kedves ügyvéd úrnak kissé sietős lett egyszerre a dolga, nemde bár?! – tette fel inkább ténymegállapításként, semmint valóságos kérdésként saját észrevételét.

– Tudja, neki állandóan munkája van! De sajnos ez már csak így megy! – válaszolt a gyermekgondozó, majd egy nagy sporttáskát adott a fiatal nőnek, amiben a kislány holmijai és fontos cuccai kaptak helyet.

A fiatal nő kissé tétován és értetlenül meredt a sporttáskára, majd biztos, ami biztos alapon meg is kérdezte, mintha folyamatosan ellentmondásba keveredett volna elsősorban önmagával:
– Bocsásson meg, de akkor én most mihez kezdjek?!

– Nézze, kedves hölgyem! A legfontosabb dolog, hogy a kislány érezze a lelki biztonságot és törődést. Attól tartok, az eddigi életvitelét sem árt, ha gyökeresen átszervezi, egész egyszerűen mert muszáj lesz! A legfontosabb, hogy ennek a gyereknek nyugodt, kiegyensúlyozott környezetet teremtsen!

– Bocsánat! Ezt mind értem, de mégis… nem tudna esetleg tanácsot adni, hogy hogyan is foghatnék hozzá?! – kérdezte tanácstalanságában.

– Nyugodjon meg először is! Nincs vége a világnak, de ezentúl minden másként lesz! Nos, nem tudom, hogy a családtagjaival mennyire jó a kapcsolata, de ha én az Ön helyében volnék, egész biztosan felhívnám az anyámat, és tanácsot kérnék tőle! A lényeg, hogy sohasem szabad magára hagynia a gyereket, mert ő még kicsi, így csak Ön tudja számára biztosítani az élethez és túléléshez szükséges alapvető feltételeket! Ha bármi problémája lenne, engem mindig megtalál ebben az épületben! – Most lehajolt a kislányhoz, és szorosan magához ölelte.

Úgy tűnt, a szívszorító pillanathoz még az is hozzájött, hogy a kislány nem akarta elengedni a gyermekgondozót.
– Semmi baj, kicsim… nyugodj meg… sajnos most már muszáj menned… – Óvatosan lefejtette magáról a kis pufók ujjacskákat, és odavezette a csinos nőhöz.

– Viselje nagyon jól gondját! – búcsúzott tőlük, majd, hogy ne kelljen még fájdalmasabbá tennie az elválást, gyorsan átment a másik szobába, ahol már nem láthatták, hogy egy jelentős könnycseppet sikerült kitörölnie a szeméből.

– Szia, Bogi! Engem Szilvinek hívnak, és úgy fest, hogy most jó hosszú ideig egymásra fogunk vigyázni… – kezdte a beszédét a csinos nő, de csak annyit ért el, hogy a kislány meg akart tőle szökni, ám sehova sem tudott menekülni, hiszen alapból egy zárt helyiségben voltak, aminek csupán egyetlen ajtaját a csinos nő állta el.

A kislány érezte, hogy csapdába került, és sírásra görbült a szája bizonytalan félelmében.
– Na… nézd csak… nem kell sírnod… azért nem vagyok olyan szigorú és temperamentumos, mint a valódi életben… – Most aztán zsigerileg érezte, hogy pácba került, hiszen sosem tudott a gyerekekkel bánni.

Most viszont kénytelen lesz valahogy elnyerni a bizalmát. Ez a legelső lépés.

– Tudod, amikor annyi idős lehettem, mint most te, elveszítettem a nagypapámat, aki apám helyett apám volt, és egész álló nap csak a szobámban ücsörögtem, mert képtelen lettem volna megbízni a legtöbb felnőttben… aztán kicsit később megéheztem, hiszen a gyerekek elég hamar megéheznek, és anyukám készített nekem egy nagy tál mákos gubát, amit rajongásig imádok, és utána kicsit könnyebben ment… – igyekezett elnyerni a bizalmát.

A kislány elgondolkodott a történeten, majd vett egy mély lélegzetet, és beletörődött szomorúsággal hagyta, hogy Szilvi lépésekben haladva kisétáljon kézen fogva vele az épületből.

Mivel Szilvi márkás autójában gyerekülés nem volt, ezért úgy döntött, hogy az anyósülésre fogja beültetni a kislányt, és biztonsági övvel jócskán beszíjazza.

Így is legalább negyvenöt percig tartott a hazafelé vezető út a dugóban és a csúcsforgalomban, de Szilvi úgy volt vele, hogy így legalább megpróbál kicsit összebarátkozni a kislánnyal.

Amikor aztán később végre hazaértek, Szilvi legelső dolga az volt, hogy felhívja édesanyját, aki fantasztikusan belevaló anyuka volt, és szinte bármilyen helyzetben lehetett rá számítani.

– Szia, anyu… ne haragudj, hogy kereslek, de át tudnál ugrani a lakásomra?! – tette fel talán a legfontosabb kérdést.
– Csak nem történt valami baj, kislányom?! – kérdezte aggódó hangon az asszony.
– Probléma nincs, de szükségem lenne a segítségedre és a tanácsodra!

– Körülbelül húsz perc múlva már ott is vagyok! – adta meg a választ, és tényleg igazat szólt, mert bő húsz percen belül már ott is volt Szilvi lakásának bejárati ajtaja előtt.

– De hát mi történt, kicsim?! – tette fel szokásos kérdését az anyuka.
– Dióhéjban annyi, hogy biztos emlékszel a régi gimis osztálytársamra! Szóval neki van egy imádnivaló kislánya, és engem nevezett meg a végrendeletében gyámnak, és hasonlók… – válaszolta ténylegesen csak a lényegre koncentrálva, igyekezve megőrizni saját higgadtságát és józan gondolatait.

– Ez aztán a váratlan fejlemény, kislányom! – konstatálta az anyuka jócskán meglepődve, amint belépett lánya tágas, otthonos lakásába, és megszabadult ruhadarabjaitól.

Amint bekukkantott a nappaliba, szinte azonnal meglátta az imádnivaló kislányt, aki plüsskrokodiljával játszott, és úgy tűnt, beszél a játékhoz, hogy ne érezze magát annyira egyedül.

– Hát, édes kislányom! Most aztán magadra vess! Egyáltalán hogyan jutott eszedbe, hogy gyámja leszel egy kislánynak, mikor sosem voltál az a szülőtípus?! – Anyja cinikus kérdésfeltevése enyhén szólva is teljes mértékben kiábrándította Szilvit.

– Köszi a biztatást, anyu! Igazán annyira jólesik ez a pár gondoskodó, megértő szó. – nyugtázta szintén gyilkos iróniával anyja megjegyzéseit. – Nagyon örülnék neki, ha részletesen elmagyaráznád, hogy mit kell egy gyerekkel csinálni?!

– Hogy-hogy mit kell vele csinálni?! Szeretni, törődni és nevelni kell! Nem egy nagy ördöngösség, és bele is lehet tanulni, már ha veszi rá az ember a fáradságot! – Anyja itt önkéntelenül Szilvi bulizós múltjára utalt, persze burkoltan.

– …És szabad megkérdeznem, hogy mégis miként fogjak hozzá?
– Mi sem egyszerűbb ennél! – Az anyuka máris odament a szomorkás kislányhoz, bemutatkozott neki, és megpróbálta elnyerni a bizalmát.

Alig tíz percen belül az anyuka visszatért felnőtt lányához, és beszámolt a fejleményekről:
– Bogika imádja a paradicsomlevest igazi betűtésztával, és a grízes tésztát, meg a fahéjas, porcukros túrógombócot. Tehát leszögezhetjük, hogy az étvágyával nincs probléma.

– Akkor velem miért annyira elutasító és merev?!
– Hát azt már neked kell kiderítened, kislányom. – Anyja mindig „kislányként” utalt felnőtt lányára, és ezt Szilvi egy idő után alig bírta megemészteni.

– Most mégis hova mész, anyu??? – fakadt ki, amikor úgy tűnt, az asszony máris a fogashoz lép, és öltözködésbe kezd.
– Nyugalom! Nem megyek messzire, de gondolom, nincs a hűtődben egy kis paradicsomleves betűtésztával, ugye?! Elugrom a boltba bevásárolni, és a költségeken majd osztozunk.

– …És szerinted én addig mit csináljak?! – tette kissé idegesebben csípőre a kezét.
– Ilyen ostobaságot kérdezni, édes lányom! Szépen fogod magad, és beszélgetsz vele, hogy ne érezze magát egyedül! Nem egy nagy ördöngösség! Mindjárt visszajövök! – Az anyuka felvette a kabátját és a cuccait, és gyorsan elment, hogy a szükséges dolgokat és élelmiszereket – melyeket vélhetően egy gyerek is szívesen elfogyaszt – megvegye.

Szilvi eközben letelepedett a kanapéra, maga köré gyűjtve saját kis plüssmackó-gyűjteményét és legókészletét, és megpróbált őszintén összebarátkozni a tünemény kislánnyal, miközben máris játszani kezdett a játékokkal, és igyekezett gyerekfejjel gondolkodni és érezni.