Ha a múlt és a jelen találkozik

Nem minden pont akkor történik az életünkben, amikor mi épp azt szeretnénk, hanem akkor, amikor – még ha nem is tudjuk – de a legnagyobb szükségünk van rá.
Kemény munka árán jutottam oda, ahol vagyok, de megérte. Végre én vagyok a cég divattervezője. Hosszú utat tettem meg idáig. Bár egyik siker jött a másik után, mégis valami hiányzik az életemből. Talán csak az élet. Kicsit belefásultam a mindennapokba.
Nehéz a munka mellett másra is időt szakítanom. Bár minden napból kihozom a maximumot, mégis azt érzem, hogy nem élek eléggé. Divatos és színes ruhákat tervezek, de egy ideje túl szürkének látok mindent. Tudom, mi a problémám forrása, egy ideje éjjelente felriadok, és egy bizonyos este jut eszembe. Egy este, ahol a szívem egy darabját ott hagytam.
Minden délután munka után sétálok egyet a parkban. Olyan csend és nyugalom övezi. A környezet pedig olyan, mint egy őszi festmény. Csupa színpompa minden, az elhalkuló madárcsicsergés és az egyre hűvösebb napok ráébresztenek arra, hogy minden elmúlik. A nyár is véget ért úgy, hogy észre sem vettem, és lassan az őszt is felváltja a hideg tél. Kicsit jól esik itt kiszellőztetni a fejem, így a gondolataim és a képzeletem is újjáéled. Innen próbálok egy kis ihletet meríteni.
Jól esik a csend, az elhalkuló világ, kicsit lenyugszanak a gondolataim, és a szívem sem háborog annyira.
A Nap lenyugvó sugarai arra intenek, hogy ideje hazamennem, mert vár a jó meleg forró csoki és a laptopom.
Ahogy a kocsim felé tartok, egy ismerős illatot fúj erre a hűvös esti szél, és ez a hang egészen a zsigereimig hatol. Mintha egy tőrt szúrtak volna a hasamba, éppúgy fájt a felismerés, nem hiszek földöntúli dolgokban, de az álmaim lehet, figyelmeztetni próbáltak, hogy épp az fog bekövetkezni, amitől tartok. Túl kicsi a világ, túl kicsi a város.
Sokan úgy tartják, hogy amitől félünk, épp azt vonzzuk be.
Éppúgy megremeg a lábam, mint évekkel ezelőtt, ha a nevemen szólított. A torkomba egy gombóc szorult, nyelni sem tudtam, de még lélegezni is nehezemre esett.
Néhány pillanatig csak néztük egymást, némán és érdeklődően. Mintha arra vártunk volna, hogy a másik végre megszólaljon és feloldozást adjon, és mindketten megbizonyosodjunk arról, hogy ez nem álom, hanem a valóság.
– Hanna?
– Szia, Máté.
– Úristen, hány éve is? Már több mint tíz éve nem találkoztunk.
– Így elrepült az idő? Észre sem vettem – habogtam zavartan.

– Nahát, remekül nézel ki.
– Köszönöm, te is.
Bár még nem köszöntöttek be a mínuszfokok, de közöttünk érezhető volt a fagyos hangulat.
Mindketten zavarban voltunk, de mit is várhattunk volna. Eltelt tíz év, aztán egy hatalmas áramszünet volt közöttünk és bumm, a semmiből találkoztunk.
De ez a találkozás nem volt annyira meghitt, mint a filmekben, inkább kínosnak mondanám. Egyikünk sem talált megfelelő szavakat, hogy esetleg két felnőtt módjára próbáljunk meg kommunikálni.
– Nincs kedved meginni valamit? – bökte ki végül, megtörve a köztünk lévő ridegséget.
Még mielőtt válaszolni tudtam volna, végigfutott az agyamon, hogy Máté épp olyan, mint rég volt, és még jobban is néz ki, mint amire emlékeztem.
– Igyunk persze – nyögtem ki nagy nehezen.

A kávézóban gőzölgő tea fölött minden olyan volt, mintha megállt volna az idő. A csend végigsöpört rajtunk, de fura módon már nem volt kínos, olyan volt, mint egy rég elfelejtett dal, aminek a szövege lassan jut csak az eszünkbe. Lassan oldódott közöttünk a hangulat.
A tekintetem ráirányult Máté minden apró mozdulatára, ahogy az órájával babrált és a cukros papírt szorongatta, egy pillanat alatt a múltba repített. Hisz mintha újra a tíz évvel ezelőtti Máté ülne előttem. Épp olyan élettel teli, mint mindig.

Tíz évvel ezelőtt
Akkoriban még nem igen volt lehetőségem selyemmel dolgozni, a nehezen megspórolt pénzemből csak vásznat tudtam venni.
Máté pedig nem egy profi géppel, hanem egy régi analóg kamerával fotózott.
A szárnyainkat bontogattuk. Soha nem alkottunk egy párt, de valami különös vibrálás folyamatosan jelen volt közöttünk. Bár elég gyakran idegesített a túlbuzgó természete, én csendesebb vagyok, és szeretek mindent többször átgondolni. Ő pedig néha túl hangos, viszont messziről látszott, hogy mennyire tudja, mit is akar az életben.
De valahol volt egy arany középút, amire soha egyikünk sem lépett.
– Hanna, ne feszülj be, a képek megmutatják, hogy a ruháidnak lelke van.
– Máté, ne idegesíts – kiabáltam, és hozzávágtam egy gombostűt. Valahogy annyira idegesített az, hogy magabiztos. Mintha a rólam készült képeivel azt próbálta volna bizonyítani, hogy van bennem valami több, amit még én sem merek felfedni.
Mégis mikor előhívta a képeket, olyannak láttam magam rajta, mint még soha, élőnek és ragyogónak.

– Hanna, jól vagy? Hallod, amit mondok???
– Ne haragudj, kicsit elkalandoztam.
– Azt kérdeztem, hogy még mindig olyan szigorú vagy, ha a munkádról van szó?
– Talán még szigorúbb – nevettem fel.
– Végül is elérted az álmod. Tele van veled minden újság, a közösségi média. Mindenhol dicsérik a munkád.
– Igyekeztem kihozni magamból, amit lehetett. De te sem panaszkodhatsz. Nagyon szépek a képeid. Azt rebesgetik, hogy hamarosan lesz egy exkluzív fotókiállításod is?
– Igen, itt a városban. Esetleg nincs-e kedved majd megnézni? Nagyon örülnék neki.

Beszélgetésünk során kiderült, hogy valahol mindig megtaláltuk az utat, hogy tudjunk a másikról néhány dolgot. Még ha távol is voltunk, a szívünk mélyén örültünk egymás sikereinek.
Mindig úgy éreztem, hogy azt, ahol most vagyok, Máténak is köszönhetem. Ha valami nem sikerült rögtön, hajlamos voltam feladni, de ő soha nem hagyta. Mindig kihúzott a gödörből, és észhez térített.

Sokat beszélgettünk, a jelenről és a múltról is. Máté szavai a szívemig hatoltak. Elmesélte, milyen nehéz utat tett meg, míg profi fotós vált belőle, akire felfigyelnek az emberek. Észre sem vettük az idő múlását. Vagy éppen azt, hogy minden olyan, mintha megállt volna a világ. Néha egy – egy lopott pillanat, egy tétova érintés, egy apró mosoly megadatott nekünk az este folyamán. Mintha az univerzum így akarna üzenni, hogy ma tényleg jókor voltunk mindketten jó helyen.
Ő mindig többet látott a lencse túloldalán, látta a tárgyak lelkét és az emberek valódi arcát. Mindenben és mindenkiben meglátta a jót.
Valami különös energia vette őt körül, ami teljesen magához húzott engem, bár mióta ismerjük egymást, ez engem megrémített. Talán emiatt sem bántam, hogy elsodródtunk egymástól, hosszú évek teltek el, és pont most találkoztunk.
Úgy érzem, hogy szükségem van rá, arra, hogy itt legyen mellettem. Ad nekem egy plusz löketet, hogy jobb legyek és emberibb is.
A szívem mélyén mindig is tudtam, hogy többet érzek iránta. De néha az ész ellentmond az agynak.. előtérbe helyeztem azokat a tulajdonságokat, melyekről eldöntöttem. hogy zavarnak benne. De így, ennyi év távlatából rá kellett jönnöm, hogy engem soha nem zavart a túlbuzgósága, pont emiatt tartottam őt ennyire csodálatosnak. Mindennel szemben lelkes és eltökélt. Soha nem hátrál meg, és kitartó.
– Máté, valamiről beszélnünk kell – emeltem fel kicsit a hangom.
– Igen, sejtettem, hogy előbb-utóbb valamelyikünkből kibukik..
– Akkor abban az álarcos bálban, én nem akartalak megbántani, csak hirtelen jött minden.
– Hirtelen? Évek óta barátok voltunk, azt ne mondd nekem, hogy te nem érezted soha a kölcsönös vonzalmat, Hanna.
– De éreztem, csak akkor úgy gondoltam, többet jelent a barátságod nekem, mint a szerelmed. De tudom, gyáva voltam, és elfutottam anélkül, hogy beszéltünk volna.

Tíz évvel korábban
Épp az éves álarcos bálban voltunk, Máté volt a kísérőm. Bár nem töltöttük a bál minden percét együtt, állandóan egymáson volt a tekintetünk, mintha a mágnes vonzotta volna a szemünket arra, amerre a másik volt.
Aztán jött egy lassú szerelmes szám... Máté felkért táncolni, és megtörtént, aminek történnie kellett. Az első csók. Ami épp annyira volt kellemes, mint amennyire rémisztő is. Akkor ott, a maszkok mögé bújva, megijedtem tőle, magamtól, az érzéseimtől és attól, hogy valakinek én legyek a minden. Mert Máté csókjában és gyengéd érintésében ezt éreztem.
Így hát felhúztam a nyúlcipőt, és elfutottam. Épp úgy, mint Hamupipőke, mikor éjfélt ütött az óra, csak engem nem egy tökhintó várt, hanem egy ösztöndíj Olaszországban, amiről természetesen Máté mit sem sejtett. Így hát amilyen gyorsan csak lehetett, repülőre szálltam, és tíz évig nem találkoztunk, pontosabban ma estéig.

De az emlékek sorozatát Máté halk köhintése törte meg.
Hosszú órák óta most először néztünk igazán egymás szemébe, tekintetünk között összemosódott a múlt és a jelen. A csend, ami ránk telepedett, eggyé vált az elfolytott érzelmeimmel és lüktető szívem minden dobbanásával. Elég volt egy este, hogy a fejemben is minden a helyére kerüljön, pedig a szívem többször küldött jelet az évek alatt, hogy valami, vagyis inkább valaki nagyon hiányzik az életemből.

– Most mire gondolsz, Hanna? – tette fel a kérdést Máté.
– Tudom, hogy hibát követtem el, akkor elfutottam, de a sors vagy az univerzum küldött nekem egy jelet, bár nem hiszek az ilyesmiben. Ma nem véletlenül találkoztunk, valahogy egymás útjába sodródtunk.

Máté óvatosan megérintette a kezem. Mindenem beleremegett. A közöttünk lévő szakadék eltűnt. Mintha én lennék a tenger, ő pedig a homokos part. Eltávolodunk, de aztán hirtelen összemosódunk.

– Akkor holnap találkozunk? – kérdezte mosolyogva.
– Csak ha te is szeretnéd. Van egy ötletem, persze, ha benne vagy. Bejöhetnél reggel a stúdióba, talán csinálhatnál pár képet, úgy mint rég.
– Csak ha nem hajítasz meg gombostűvel. – nevetett fel, és már nekem is nevetnem kellett.

A kávézóból kilépve már nem is volt annyira fagyos a levegő, mint néhány órával ezelőtt. A fákon megjelenő zúzmara lassan elfedi az ágakat. Ha beköszönt a tél, a természet nyugovóra tér. Hosszú téli álmot alszik, és rábízza magát az évszakok váltakozására.
Milyen elgondolkodtató ez az egész. Mi, emberek is élhetnénk néha így, kellene hagynunk, hogy magától történjenek a dolgok, és sodródjunk az élettel.
– Mire gondolsz? – kérdezte Máté mosolyogva.
– Csak a természetre, hogy mennyire gyorsan változik minden.
– Te mindig művészlélek voltál. – nevetett fel.
– Épp úgy, mint te. – vágtam vissza.
Máté hirtelen magához húzott, szorosan átölelte, egyik kezével lágyan végigsimította az arcom, másik kezével szorosan ölelte a derekam. Mélyen a szemembe nézett, és ezt mondta:
– Szeretlek, Hanna, mindig is szerettelek. Ami hozzád vonz, azt nem lehet szavakban kifejezni, nem lehetne elénekelni, sem megírni, de még le sem lehetne fotózni. Ezt az érzést csak a szívem tudja elmagyarázni.
– Én is szeretlek téged, hosszú évekig elnyomtam magamban mindent, de felszínre törtek az érzéseim, elég volt csak meglátnom téged.
Máté úgy csókolt meg, mintha nem lenne holnap. Azt kívántam, bárcsak soha nem érne véget ez a pillanat. Évekig barátok voltunk a múltban, de soha nem beszéltünk egymással ennyire őszintén, mint ma este. De nem is a beszéd volt a lényeg, hanem az, ahogyan átadtuk magunkat a pillanatnak és megéltük a perceket.

Ahogy az elején is gondoltam, a dolgok nem mindig akkor történnek meg, amikor akarjuk, hanem akkor, mikor elég bátorságunk van kinyitni a szívünket.
Ma este nem a laptopom és a forró csoki volt az est fénypontja, hanem Máté csókja és érintése.
Hazáig beszélgettünk, felkísért a lakásomra. Arca már csak pár centire volt az enyémtől, mielőtt újra megcsókolt volna. A sok évnyi elfojtott szerelem utat tört magának.
Akik egymáshoz tartoznak, legyenek a Föld bármely pontján, úgyis visszatalálnak a másikhoz.
Mindketten tanultunk a múltból, és esélyt kaptunk arra, hogy a jelen szebb legyen. Rajtunk áll az, hogy a jövőből mit hozunk ki. De ahogy magunkat ismerem, a maximumot.
Volt közös múltunk, és most van közös jelenünk is. A jövőnk pedig minden új nap, amit egymásnak szentelünk.