A csend beszél tovább

Még fülemben cseng nevetésed dallama,
De a csend ma is úgy beszél, mintha hallana.
Felidézem hangod, az emlékek fala rám omlik,
A köztünk lévő kötelék bárhogy feszítem, nem bomlik.

Minden egyes pillanat töltényként belém hasít,
Fojtogató egy érzés, megrészegít és meg is vakít.
A vihar közepében, rám szakad a világ,
Nincs már kiút, nincs már aki engem a sötétségben lát.

Könnyeimet már az eső sem mossa el,
Kitépett szívem, lábam előtt itt hever.
Keresem a fényt, a sötétség mélyén,
Meg akarom találni a rég elveszett békém.

Behunyom szemem, hátha megáll egy pillanatra az idő,
A semmi közepén, egy virág is kinő.
Lelkem lesz a földje, szívem öntözi,
De túl sivár vagyok belül, arcom is tükrözi.

Egy apró mosolyt sem kap tőlem senki,
Mert akinek nincs semmije – attól nincs mit elvenni.
Elvesztettem mindent, mindennel együtt önmagam,
A csend beszél tovább – nekem már itt nincs szavam.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.