Válaszút

Az utóbbi időben egyre többet vitatkozunk Krisztiánnal. Azok a fránya anyagiak...
Mindketten sokat dolgozunk és kimerültek vagyunk, ráadásul az sem könnyíti meg a helyzetet, hogy több hónapnyi próbálkozás után sem vagyok terhes.
Bár az orvos szerint minden rendben van, de én érzem, hogy nincs. Az eszem jeleket küld, amelyeket bár felfogok, de kimondani mégsem merem. Egy ideje már megérett bennem a gondolat, talán Krisztián és én mégsem vagyunk egymásnak teremtve. Minél több probléma zúdul ránk, mi annál távolabb sodródunk egymástól.
Természetesen nem is kommunikálunk rendesen.
Lassan már azt érzem, mintha oxigén nélkül próbálnék levegőt venni. Anyám szerint minden helyre jön, ha végre teljes lesz a családunk... de szerintem egy baba semmit sem hoz helyre. Csak elnyomja a problémákat, vagy még jobban felerősíti. De nem szünteti meg.

Már tíz nem fogadott hívásom van Krisztiántól, a telefonom szinte megállás nélkül csak rezeg. Ki kellett szellőztetnem a fejem. Gondolataim sorát csak az ablaktörlő járása töri meg, zuhog az eső és rajtam kívül nem sokan autóznak most.
Nem is tudom, hová tartok csak megyek egyenesen előre. Nem tántorít meg sem az időjárás, sem az, hogy Krisztián állandóan hívogat. Ki kell szakadnom, valamit tennem kell az ellen az érzés ellen, ami belül teljesen felemészt.
A szemközti sávból hirtelen erős fény tart egyenesen felém, és rögtön belém hasít a félelem.

Borzasztó fejfájásom van és zúg a fülem. Azt sem tudom, mi történt és hol vagyok.

– Istenem. Fanni végre magadhoz tértél. – szólalt meg Krisztián hatalmas megkönnyebbüléssel.
– Mi történt és hol vagyok?
– Baleseted volt, de ne aggódj csak zúzódásaid vannak és egy kis agyrázkódás.
– Alig emlékszem valamire...
– Most ne beszélj kérlek, pihenned kell. – szakított félbe.

Tényleg elég fáradtnak érzem magam, kicsit forog velem a világ.
Összemosódtak a fejemben a képek. Annyira emlékszem, hogy összevesztünk és én autóba ültem.
– Hogy van Kovács asszony? Üdvözlöm, Doktor Szebeni Ákos vagyok, a kezelőorvosa.
– Üdvözlöm, Doktor Úr. Kicsit szédülök és zúg a fülem, de azt hiszem jól.
– Nagy szerencséje, akarom mondani szerencséjük volt, hogy nem történt nagyobb baj.
– Szerencsénk? – kérdeztem vissza értetlenül, hiszen egyedül utaztam az autóban.
– Igen, úgy sejtem még nem is tudják, gratulálok Ön körülbelül 6-7 hetes terhes.
– Tessék? – tettük fel egyszerre a kérdést Krisztiánnal.
– Jól hallották, most hagyom is Önöket, hogy tudjanak beszélni.
Néhány percig mindketten csak hallgattunk. Nem mondtuk azt, amit mindketten tudtunk, hogy a kapcsolatunk zátonyra futott. Ráadásul a baba pont most akar jönni, amikor egyikünk sem tudjuk mit akarunk.
A néma csend után Krisztián megfogta a kezem.
– Tudom nagyon jól, hogy mostanában sokat vitatkozunk és semmiben nem értünk egyet. De itt vagyok melletted és mindenben támogatlak. Ezt együtt fogjuk végig csinálni mert szeretlek.

Volt valami a tekintetében, amit már rég láttam. Egy kis reménysugár, hogy még sincs minden veszve.
Lehet kapunk arra egy új esélyt, hogy jobbak legyünk egymáshoz és egy jobb életet teremtsünk ennek a kicsi életnek, aki minket választott.

– Igazad van. Együtt mindent megoldunk. Én is szeretlek.

Nem mindenben értünk egyet, de nem is ez a fontos. Hanem, hogy a legnehezebb időkben sem engedtük el egymás kezét. Bár megtehettük volna, de nem tettük. Nem a könnyebb utat választottuk, hanem egymást.