EGYENSÚLY HANGYA-KOLÓNIÁKON

Mérges, fertőzésnek
induló kicsinyes
szálka-szavak bőröm alatt;
örökbe illik fogadnom
magamban az örök gyereket,
hogy megvigasztalódjak.
A Lélek görbe torz tükrén át
kell, hogy nézzem már
a puszta Valóság kellékeit is,
akárcsak a legtöbb ember.

Igazmondó szemek
őszinteségéből még jó
volna kifésülni
a beszédeskedvű csillagokat.
Odakint mérges bogyókkal
jóllakott verébfiókák fogadnak;
irgalmatlan vergődéssel válaszol
– sokszor – már az Élet maga is,
melynek peremvidékein
mindannyian egyensúlyozunk.

A zaklatott emberi hangyabolyt
odakint tán jobb is nem felpiszkálni;
boldogult örömök somját
nem rágcsálja más, csak
vakondok vagy féreg.
Mert gondolni is alig merek rá,
hogy maholnap a Halál
rázzon velem baráti kezet.

Cselezni
– ha tudhattam volna, hogyan kell –,
már felesleges:
minden út a végesült
semmi felé vezet.
Akár a mérleg két kiszámítható serpenyője;
kezdet s vég közt félúton
rendre bebábozódik
a tudatos hiábavalóság,
mellyel az ember még
boldogulni szeretne.

Minden egyes nap
Janusz-maszkot veszek,
mert csak úgy dől belőlem
a totális egyedüllét szent magánya,
melyet párban eléggé nehézkes,
viszontagságos volna elviselni.

Az évszakok egyforma rendezettsége
mintha szándékos ütemekben
amputálná az ember
ösztönvágyait;
a végtelennek ható
Idő elnassolja
védtlen áldozatait.
Tudatos csömör vonyít fel
szám széléről, hisz visszajáró,
kósza lélekkel szükséges
még párosával mennem
saját sorsutamon,
mely ki tudja, hova vezet?
De jó is volna, ha kicsit
unalomszaga lenne
a folyton zsinatoló,
nyüzsgő létezésnek.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.