MENET KÖZBEN

Tasi83

A fény már ki tudhatja mikor ömlött be
úgy istenigazán a szoba kiáltó falára.
Egy-egy ikrásodott,
méla borostyán-csöppje akár a méz
gyertyalángba akadt aranyláncként szemezve,
incselkedve a léha élőkre még visszanéz.

Nagy, zöldszemű aggastyán melegedik a tűznél.
Kedvese hagyja ölében álomra
hajtani bús-busa, ingatag fejét.
Egy komisz tekintet,
mintha dísz lenne, lassan
levált a keserű arcról,
dac-barázdákat szántva helyette.

– Azt reméltem most az egyszer
könyörületes lesz hozzám az élet:
bitang, hitvány farkasok csaholó
szuka-kutyák elmaradnak mellettem.
Jaj, de rég nincs már ki őszinte,
segítő szívvel kezemet megfogná.
Kopogva járkálnak rabláncokat
szőve fejemben a neszek.

Arcomba vág az Egy-valaki egy ócska,
ön-mérgező monológot:
„Szánalmas vagy ám te,
hogy semmire se vitted!”
– Nem felejthetek immár.
Szorgalmas agyam ösztön-diódái között
naponta újra szüli magát
a rettegő halálfélelem
s tudatos elhagyottság.

Pár év még s aztán – meglehet –,
végleg egyedül, magamra utalva
maradok számkivetve,
mint ütött-kopott, ócska ereklye.
Az ki vigyázhatott, dédelgethetett volna,
immáron sugárzó boldog asszony.
Borostyánkő emlékeink
ragadós múltunk szövetébe ragadtak.

Fájó, sajgó, beteges szívem
még most is dallamos.
Bókolgató, nagy csend-zavarok
közepette zajong.
Villám-szikraként létem
szövetén pezsegnek össze-vissza
Cassandra-baljóslatai a változékony télnek.
Küklopsz-szememben
tapinthatón érezni lehet,
miként tépked s cikáz
pattogó ostorosság mellett
a kóborló villámlás.

– Kripta-tekintetem még
híven megőrzi lelkes,
biztató szók mellett
hamisan meghazudtolókat;
átszaladnak rajtam,
akár enyhe tachikardiák öngyilkos
látomásai vad jövőnek.
Életem, mint tűnő szappanbuborék,
már csupán csak kíváncsiskodó
tudósok martaléka leend.