Monológ a munkámhoz

Buglyó Juliánna

Hozzád szólok, te vén Különc, ki éveken át
napról napra kíméletlenül hajszoltál!
Hallgass meg most, mielőtt elhagylak,
szaladgáltam már úgyis sokat miattad.
Ha belegondolok, te akartad, hogy így legyen.
Az iskolapadból a katedrára tegyem a léptem.
Volt, hogy a felhőket csak fentről láttam,
volt, hogy az iszapba süppedt a vágyam.
Volt, hogy az örömömtől színt váltottak a festékek,
volt, hogy az izzók is homályosnak tűntek.
Nem tántorítottál el soha a korai reggeleken
vagy a gyakran meghosszabbított estéken.
Életemben a gyermek okozta a szomorúságot
és a legszebb, legnagyobb boldogságot.

Mit adtál te nekem érte?

A legjobb barátot, összetartozó társaságot.
Bánatomban erőt, fényt a továbbhaladáshoz.
Benned élhettem, benned ünnepeltem,
veled versenyeztem, veled reménykedtem.
Ez alatt rohant az idő is velünk együtt,
pár évet már figyelembe sem vettünk.
Most már sok lett a sok, lassítani kell,
be kell, hogy érjem a kistestvéreddel.

Tudod-e, hogy mennyire hiányozni fogsz?

Mi lesz velem reggel, ha nem rohanok?
Ha már a táblán a kréta nem csikorog?
Mit csinálok majd a tanítás helyett?
Mikor fordul felém mosolygó gyerek?
Ha nem készülök a következő napra,
mert ugyanazt kapom, amit a tegnap adott?
Menj, most már menj, haladj tovább!
Oszd szét magad az emberek közt,
mert szörnyű sorsa lehet annak,
kinek belőled itt-ott jutott csak.
Ne várj csodát, mert a csoda te magad vagy!
Ki minden nap újat, örömöt adhat!
Adj, adj még feladatokat!
Másoknak és nekem is sokat!
Ne legyen a világ csak egy álom!
Nekem is így lettél munkából a hivatásom.