HÉTPRÓBÁS-CSENDEK

Tasi83

Bizonytalanul függeszkedik,
lengedez a hűség,
akárcsak a nyughatatlanul
szunnyadó Ninivei város,
minden élet kétfalú,
bezárt szoba,
ahonnét csupán csak
ritkán lehet tartós menekvés,
kijutás a szabadba.

Mintha nem létezhetne
már értelmezhető akarat-tett,
a dolgok összefüggő cselekvése,
melyet manipulálnak
minden egyes alkalommal;
mintha csupán látogatóba
jöjjenek a jól csengő,
mutatós szavak-ígéretek,
mert aki megőrizte önmagát,
annak örök gyerek írtózik
a zsigeri Valóságtól
minden hangya-mozdulatában.

Miért szükséges mostanság
hétpróbás csendek falai
közé bezárkózni?!
Hiszen tárgyalhatatlan
egyszerűségekre – meglehet –,
immár a kutya sem kíváncsi.

Esendő szándékoknak csupán
csak ritkán, ha
lehet biztosított menedéke.
Fájdalom-árnyékú szívverés
már minden megtapasztalt
szembesítés; ha kell,
ha nem, pocskondiázás,
kígyót-békát kiabálások sorozata,
melyből már jócskán elég volt,
mázsás törvényeinket
– még így is –,
tejfogú farkasok tépdesik,
akár a Prométheuszi májat.

Az ember, akár mélytengeri halász
láthatatlan mélyre kényszerül
megmerülni, hogy önmagát
teljesen, igazán megismerje,
hát még másokat.
A boldogító figyelem órái is
– előbb-utóbb –,
váratlan megszakadnak,
ha az ember zálogházba
teszi sebzett szívét,
s míg a létezésben
jó néhány fogatlan
csapda-verem ásít
az emberre küszködéseiben,
mert skatulyákat kellene kibontani,
hogy az élet is élhetőbb lehessen.

Mondvacsinált barátságokat
sem volna szabad évtizedekig
akár táplálni s etetni,
hogy csontra-feszített hurok
közt is még mindig muszáj
volna tenni s akarni,
hogy jobb s más legyen.

Az ember ma gyakorta
lecseréli váltogatva arcát,
mert – meglehet –,
azt reméli, hogy
a vékony lécek helyett
stabil deszkákon lépkedhet tovább.