LÁTHATATLAN BIZALMAK LÉPCSŐFOKAI

Az eltelt évtizedek már
nem magaslatokon függenek
– de süllyedő Atlantisz-kontinensek
módján egyre inkább süllyedésnek
indultak fokozatosan;
az igazságra volna mindenki kíváncsi,
amiről csupán csak sejteni vélik,
hogy egyáltalán valamikor
még létezhetett.

Vándormadarak ösztönével
még jó volna szárnyra kelni,
hogy előítéletek, félreértések
hálói ne hálózzák be
a gyanútlanná lett kisembereket.
Még így is lelki geometriák
kicsinyes szögleteiben
kuporognak sokan,
akár a kivert kutyák,
mert a Világ mostan
félreérthető lázban senyved.

Felemelt fejjel az
ember sajnos egyre ritkábban
nőhet túl önző-mohó
kicsinyességein.

Életet s bölcsőt szánt ajándék
gyanánt egy-egy jól megérdemelt élet,
de a jussát még így is kamatostul elvette,
mert a megalázott öntudat
sem merhet immár elégszer lázadozni,
hisz az mindenképp gyanús.

Mintha hétköznapok romjain
kirajzolódna egyre élesebben
a távolságok bölcsessége,
mely elérhetetlen.
Visszafojtottan, már belefelé
cseppen egy-egy elárvult könnycsepp,
melyet még őszintén,
igazán vigasztalni kellett volna.

A benső kételyek tudatos
csomóit nincs mi feloldhatná,
mert mindenki szemében
megkérgesedett gyanakvás lapul,
ólálkodik.
Jó volna lerázni egyesekről
a képmutatások börtönrácsait is.
Veszteségek egyszeregyét
is jó volna félretolni,
míg késő.

Mégis miért érzi mindenki,
hogy kényszerként igazgatják
megalkudott mozzanatai?!
Mintha már mindenki
mesterfokon kitanulhatta
volna a tudatos leleplezést.
Kurta kapkodásként hat
a Jelen sivársága is,
a láthatatlan bizalom
titkosított lépcsőfokait is
egyre nehézkesebb megkeresni,
pláne, ha az ember aligha
tudhatja, mit is keressen.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.