Fényárban

Önfeledten bújócskáztak a bárányfelhők a tavaszi napsütésben, oly pajkosan, mint a gyermekek szoktak, amikor érzik, hogy végérvényesen elköszönt a tél és a tavasz eljövetelének senki sem tudja útját állni. Az egyik felhő éppen a másik mögé bújt és cinkosan egy jót somolygott. Párával telten olykor összeütköztek, ilyenkor nevetésük hatására hűsítő cseppek szálltak a park kopott padjaira. Oly sok mindent láthattak már ezek az utcai bútordarabok, hogy valaki igazán megszánhatná és lefesthetné őket. A park közepén álló ósdi szökőkút négy vízsugarából kettő üzemelt csak, az sem szimmetrikusan ontotta magából a vízcseppeket. Mindebből Tamás nem sokat vett észre, csak azt érezte, hogy lekívánkozik róla kiskabát délidőben, amikor jóízűen elfogyasztott ebédje után a padon sütkérezett. Mióta nyugdíjas a közelben lévő kifőzdéből étkezik, megveszi az éppen fogához való ételt és vagy az étkezde teraszán vagy itt a parkban fogyassza el. Általában úgy intézi, hogy a galamboknak is maradjon valami csipegetnivaló. Némelyiket már messziről megismeri és ő sem közömbös a galamboknak, mert tudják, hogy melyik pad mellé gyülekezzenek, hol szokta várni őket finom csemegével az idős férfi.


Ha felületesen pillantanánk a nyugdíjas korú férfire akár hajléktalannak is nézhetnénk, pedig nem az. Mostanában ritkábban néz ugyan a tükörbe, a haja is megnőtt, a ruháján meg látszik, hogy asszonykéz régen vasalta. Takaros szép otthona van ám neki, csak az a baj, hogy magányosan lakja. Nem érzi jól magát azon a helyen, amelyet ifjú éveiben szeretteinek alkotott. Nagy fájdalom érte a lelkét. Egy évtizeddel ezelőtt fiát kellett elgyászolnia, aki balesetben vesztette el az életét. Aztán pár évvel ezelőtt élete párja is itt hagyta, nem bírta feldolgozni gyermeke halálát, bánatában utána ment. Lédy nevű vizslájával élnek a nagy portán kettecskén. Mindketten megöregedtek, egyikük vigasztalja a másikat. Olyan értelmesen néz meleg, gesztenyebarna szemeivel gazdájára ebe, mintha értené a mondandóját. Aztán belenyal tenyerébe, ezzel jelzi, hogy megérti és szereti, de ha még egy kis jutalomfalatocskát is kapna, akkor talán még mosolyogna is rá. Gazdája boldogan jutalmazza meg a sokadik falattal, legalább a kutyája legyen elégedett az élettel, ha már ő nem lehet.


Tamás úgy érezte, mintha mostanában melegebben sütne rá a Nap. Remélte, hogy nem az ösztönei vezetik félre. Feleségével annak idején eljártak a helyi nyugdíjas klubba, ismerték az odajárókat, némelyiküket csak futólag, de volt olyan idősebb ember is, akivel barátságot kötöttek. Margittal, a kora ellenére még mindig mutatós özvegyasszonnyal, többször beszélgettek és jókat ultiztak hármasban. A sakktábla is előkerült agymozgatónak néhanap, az első körben győztes sakkozó játszhatott a sakkpartiból kimaradóval. Az agg férfi, hogy magányát oldja nem hagyta abba a nyugdíjasklub látogatását akkor sem, amikor magára maradt, nem akart teljesen keserűvé és életunttá válni. Néhány alkalom után az vett észre, hogy egyre többször Margit közelében legyeskedik akaratlanul is. Az asszony nem bánta ezt, kedvére volt a férfi társasága. Neki nem volt családja, gyermeke sem született, testvérei pedig már nem éltek. Szívesen hallgatta, amikor Tamás csillogó szemmel mesélt az unokáiról és büszkén újságolta, hogy a legnagyobbat felvették a Színművészeti Egyetemre. Napról napra közelebb kerültek egymáshoz a gondolataik. Aztán egy szép napon majdnem egyszerre kérdezték a másiktól, hogy lenne-e kedvük együtt sétálni a Tisza parton. Pironkodva mondtak igent, érezték, hogy válaszuk felér egy randevúmeghívás elfogadásával. Másnap már ketten ültek a parkban a padon, kéz a kézben, és boldogan etették a mindig éhes galambokat. A Nap elé két bárányfelhő kúszott, pajkosan összemosolygott, majd feloldozó, langyos permetet leheltek a vállukra.