TÜDŐ-VIZSGÁLAT

– Osztály, figyelmet kérek! – reccsen az osztályfőnök bölcs, komoly, tenor hangja, mintha egy operaénekes szólna hozzájuk. – Tüdővizsgálat lesz, ami annyit jelent, hogy egyesével mindenki beáll a gépbe, nagy levegőt vesz, bent tartja, míg mondják, aztán hazamehet! Amennyiben bárki randalírozik, viselkedésével megzavarja a többieket, az később az igazgató úrral fog elbeszélgetni a tantestületi szobában! Remélem, világos voltam?! – jelentőségteljesen a bandavezérekre pillant, akik a hátsó sorokat foglalták le a kibérelt buszban.

– Béla bácsi? Utána haza lehet menni? – kérdezi egyszerre elveszetten, mégis cserfes kíváncsisággal egy rafinált kislány, aki megállás nélkül szeret borsot törni mások orra alá.

– Eszterke! Mi nem volt világos?! Megcsinálják a felvételt a tüdődről, és utána már mehetsz is haza! Világos?! – az osztályfőnök türelme is kezd a végéhez közeledni, pláne, ha egy választ többször, feleslegesen kell megismételnie. – Akkor figyelem! Felszállunk a buszra, és egyetlen pisszenést sem szeretnék hallani.

A kis duci fiúcska most úgy érzi, mintha egy egész világ dőlt volna össze benne; hirtelen heves szívdobogás, hascsikarás-szerű émelygés és tartós hányingerérzet fogja el. Úgy érzi, menten rosszul lesz, és bármi áron ki kell szabadulnia a friss levegőre. De hát a busz már meglódult rég velük. Akkor legalább valaki lehúzhatná kicsit azokat az átkozott panorámaablakokat.

– Béla bácsi! Szerintem Róbi rosszul érzi magát! – jegyzi meg egy másik kislány, akivel szintén tréfálkoztam a nagyok.

– Katikám! Azt én jobban tudom, mint te! Maradj a helyeden csöndben! – kéri egyelőre az osztályfőnök, majd kissé fontoskodva, tudálékosan a hátsó ülésekhez megy, ahol Róbi elveszetten, kétségbeesetten ücsörög, és látszik pufók arcán, hogy borzalmasan rosszul érzi magát.

– Mi a helyzet, Róbikám? Nagyon rosszul vagy? – felemeli pufók csuklóját, pulzust tapint, és karórájára sandít, mert Róbinak szaporává vált valamikori nyugodt, kiegyensúlyozott pulzusa.

– Enyhén szapora a pulzusod! Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj! – hátrafordul a bandavezérek felé, fenyegetően rájuk mered, mintha csatába indulna. – Ugye mondanom sem kell, hogy ez rátok is vonatkozik! – élesen villan meg dióbél-sötét szembogara.

Valamelyik balhézós fenegyerek srác már nem bír magával, és amint az osztályfőnök elfordul a társaságtól, azonnal kiölti nyelvét, mire a többségük máris lebuktatja, hiszen idiótán röhögni kezdenek mindannyian.

– Már megint kezditek?! – dörren a hangja, miközben hátrafordul. – Egy miccenést sem akarok hallani mostantól kezdve! – visszamegy a vezető melletti üléshez, és helyet foglal.
Az osztályban halk duruzsolás, apróbb, kisebb morajlás kezdődik, és – főként a lányok – találgatnak, hogy vajon mit fognak csinálni a doktor bácsik és doktornénik. Akad egy-két fiú, akik keresztrejtvényt fejtenek, míg mások történetekkel ugratják egymást, és vannak olyanok is, akik magyar kártyáznak, igaz, több-kevesebb sikerrel.

A rendelőhelyiség a Móricz Zsigmond körtérhez van közel. Ott viszont hétköznap lehetetlenség, és öngyilkosság normális, helyigényes parkolóhelyet találni. A buszvezető azonban nem esik kétségbe; mellékutcába tolat be a közepes monstrummal, és olyan precízen manőverez, mintha csak világéletében ezt csinálta volna.

– Megérkeztünk, gyerekek! Mindenki egyenként fog leszállni! – közli parancsszóval az osztályfőnök, és minden gyerkőcöt egyenként ellenőriz. Természetesen most is Róbi az utolsó. Mintha a sors, vagy a végzet, vagy valamiféle különös lélektani vészhelyzetmérő a lélek mélyén arra kényszerítené, hogy óvakodjon ettől a baljóslatú helytől.

Kis ideig még tétován hezitál és topog.

– Róbikám! Az Isten áldjon már meg! Rád várunk mindannyian! Szállj le a buszról! – utasítja a megszeppent kövér gyereket, aki már jócskán a sírás határszélén egyensúlyozik kötéltáncosok módjára.

– Róbikám! Ne haragudj, hogy felemeltem a hangomat, de mindenki minket néz, és egy kissé… ez már kínos… – az osztályfőnök megpróbál logikus észérvekre hagyatkozni, és mérges hanghordozásából is jócskán visszavesz, hogy ily módon erősítse a gyerek bizalmát, és azt, hogy nem lesz semmi baj.

Végül Róbi hosszas, kissé könyörgős kérlelések után hajlandó csak leszállni, míg osztálytársai jóformán totálisan kiröhögik, hogy hogy a fenébe lehet valaki ennyire anyámasszony katonája.

– Osztály, figyelem! Most pedig bemegyünk a rendelőbe! Mindenkit névsor szerint fognak szólítani! Aki nem viselkedik rendesen, az holnap megnézheti magát! Akkor? Remélem, minden érthető és világos?! – úgy néz farkasszemet osztályával a nyugdíjas kor küszöbén lévő férfi, mint aki becsületességet és őszinteséget vár el szinte mindenkitől.

A rendelő hófehér és makulátlan. Mintha a steril környezetet elsősorban olyan emberek és páciensek számára hozták volna létre, akikről az orvosok még nem tudják, vajon meg tudják-e őket gyógyítani vagy sem, így a hely a rideg sivárság olcsó érzetét kelti.

Róbi ijedős, sebezhető szíve majdnem kiugrik a helyéből rettegő félelmeiben. Mintha már most a háromszorosára dagadt volna, és legszívesebben ki akarna törni bordaketrecének börtönéből.

– Akkor a hölgyek jobbra mennek, a fiúk pedig balra! – közli egykedvűen az osztályfőnök, majd komótosan helyet foglal az egyik kevésbé tiszta, szintén hófehérnek látszó műanyag széken.

Nemsokára megjelenik egy hófehér orvosi formaruhát viselő nővér, aki nagyméretű iratmappát szorongat kezei között, és kissé szigorú marconasággal máris darálni kezdi névsor szerint a diákok nevét.

– Abaházi Dániel!
Egy vékony, nyurgó, mutáló hangú fiú emelkedik ki az osztály vegyes halmazállapotából, s míg szinte mindenkit egyetemesen és tartósan átjár a félelem érzete, addig a bandavezérek jókat nevetnek maguk között, mondván, ők az egyetlenek ebben a szánalmas társaságban, akik nem félnek senkitől és semmitől.

Dani kissé tétován megindul a nővér irányába, de bárhogy is próbálná meg kihúzni magát huszáregyenesen, az egyszerű feladat is valahogy minduntalan nehezére esik. Közben szinte hallható kortyokban nyeli rettegését, hogy vajon mi fog vele történni a félelmetes vizsgálószoba magányában.

Nem telik el alig tizenöt perc sem, és szinte kiröppen a szobából hatalmas, független lélegzetet véve, hogy végre sikerült az embert próbáló feladat, és egy csöppet sem volt megterhelő vagy fájdalmas.

– Na? Hogy sikerült? – kérdezi izgatottan az osztályfőnök persze szokásos rutinkérdésével.

– Szerintem nem kell félni, Béla bácsi! – közli vállát vonogatva. – Most már mehetek haza?

– Természetesen! – fordul az izgatott többség felé. – Aki végzett, azonnal elmehet!

Ezt követően már minden annyira valószerűnek és egyszerűnek tűnik. A nővér egyenként hívja be az osztálytagokat, míg végül Róbi marad egyedül a rendelőhelyiségben és az osztályfőnökkel.

Róbi tartós, totális depressziója, reményvesztett kétségbeesése egyre nő. Önmagában már régen egy egész világot elátkozott, és benne saját magát is.

Kilép a vizsgálószobából, vesz egy irtózatosan nagy levegőt, mint szabadságának és független egyenjogúságának ékes bizonyítékát.

„Megcsináltam, a franc egye meg!” – szögezi le magában. – „És csakis ez számít!”