A titokzatos fekete kalap

Azon a reggelen végtelen szomorúsággal ébredtem. Ma kísérjük aput utolsó útjára.
Arcom elcsigázott, szemem duzzadt a sírástól. Kinéztem az ablakon. Hűvös, szeles idő volt. November. Megittam a kávémat, készülődni kezdtem. Kezembe vettem azt az egyszerű kis fekete kalapot, amit erre az alkalomra vettem. Idegen világ volt tőlem, hisz jórészt kerékpárral közlekedtem. Belenéztem a tükörbe, egy elegáns öltözetű arc nézett rám. Ez is én vagyok.

– Gyere, indulni kell – szólt a férjem.
– Azonnal jövök. – Még egyszer belenéztem a tükörbe.

Arcomba húztam a kalapot, amikor a temetőbe értünk. El akartam rejteni végtelen bánatomat.
Ápolt és eltakart ez a fekete kalap. Nem néztem az arcokra, amennyire csak tudtam, elbújtam a kalapom mögé.

Ha kinyitom a szekrényt és ránézek, mindig apura gondolok. Ott pihen a szekrényben. Ha érte van mise, mindig a fejemre teszem. Most már mosolygok, hisz elengedtem őt, de a kalapot őrzöm. Csendesen mesél nekem arról a napról, amikor fájdalmam mögé rejtettem el.