A jégkrém

– Készen van már? Még mindig nem! Siessen már, ne aludjon! – pattogott Rozi.

– Ne sürgess te némber! Öreg vagyok én már, nem megy ez nekem olyan gyorsan! – lihegett az öregember.

– Vén marha – gondolta magában Rozi. – Miért kell ennek a lagymatag öregembernek nő? De végül is nem baj, hiszen tele van a pénztárcája. – Csak végezne már!

– No, kész vagyok, mehetünk! – szuszogta az aggastyán – és lassan felhúzta a nadrágját.

– Akkor most már várjon egy pillanatot, amíg elnyomom a cigimet – felelte Rozi, és szívott egy utolsó mély slukkot a cigarettájából, aztán kinyitotta a kazán ajtaját és rádobta a hamu tetejére a csikket. – Most már mehetünk!

Kétszer is elfordította a kulcsot a zárban az öreg, nehogy nyitva maradjon lánya házának ajtaja. Mielőtt kilépett az utcára, óvatosan körülnézett, nem látja-e meg őket valaki. Amikor senkit sem látott az utcán közlekedni, intett a nőnek, hogy ő is kijöhet. A fiatalasszony a falu felső vége felé vette az irányt, az öreg pedig az ellenkező irányba. Amikor hazaért a feleségéhez, a reggelire sütött krumpli már ki volt hűlve. A kis fonott szakajtóban bakossá dermedt, a citromos tea is éppen hogy langyos maradt.

– Sokáig voltál a boltban, Öreg, hol maradtál így el? Tán bementél a kocsmába is? – förmedt rá az asszonya.

– Ugyan miért mentem volna be? Akkor hozták meg a kenyeret, amikor odaértem, és várni kellett, amíg kipakolják. Utána meg elugrottam még a postára lottót venni – hazudta az öreg.

– Akkor azért voltál olyan sokáig. Jól van no, akkor együnk most már! – csillapodott le az asszony, aki alig várta már, hogy asztalhoz üljenek, mert igencsak megéhezett a hosszú várakozásban.

Ötven éve már, hogy mindig együtt ettek. Nem szeretetből, hanem csak úgy, megszokásból. Az öregember megkövetelte, hogy mindig terített asztal és meleg étel várja. Jó étvágya volt még mindig, hiába volt közelebb a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, az étvágya nem hagyta el. A szerelmet is nagy kanállal ette valamikor, és azt gondolta, manapság is elbír még a női nemmel. Ezért is tartott éveken át szeretőt magának. Hol a szomszédasszonyához járt, hol meg más faluban élő menyecskéknél kereste a boldogságot. Amikor nyaralni vitte az asszonyt, akkor is talált magának titokban fehércselédet a kicsapongásához. Ha a felesége szóvá tette és a szemére vetette, akkor még neki állt feljebb. Merthogy hogy merészel a neje ilyesmit még kitalálni is róla. Tagadta, mint megannyi mást is az életében. Tagadta azt is, hogy rendszeresen a pohár fenekére néz. Ő bizony nem, még ha ráöntenék, akkor sem inna, ezt mondogatta gyakran. Pedig az egész falu tanú lenne rá, hogy hányszor tántorgott haza részegen.

A vasárnapi ebéd különösen finomra sikeredett Joliéknál. A két kiskamasz fiú várta már nagyon, hogy elköltsék az ebédet, mert az volt a szokás náluk, hogy ebéd után kapnak valami finomságot desszertként. Édesapjuk feltette a kérdést, szeretne-e valaki jégkrémet enni? Kézzel-lábbal jelentkeztek.

– Jolika, hozd ide a hűtőládából azokat a pálcikás jégkrémeket, amiket a múlt héten vettünk! – szólt oda a férfi az asszonyának.

– Viszem máris – válaszolta Jolika. – De fiúk, figyeljetek csak ide! Ki csente el a hűtőből a jégkrémet, mert nem találom?

– Ne butáskodj, asszony, annak ott kell lennie! – zsémbeskedett a férje. – Menj csak arrébb, majd megnézem én is mindjárt! – Már mindketten nyakig turkáltak a hűtőládában, de a jégkrémeknek mégsem akadtak a nyomára. A gyerekeket ezután kérdőre vonták:

– Valljátok be őszintén, ki ette meg a jégkrémeket? Ha megmondjátok, nem kaptok ki érte, de ha nem áruljátok el, akkor lesz dolga a fakanálnak! – dohogott a dühös apa.

– De hidd el, Apu, nem ettük meg! – válaszoltak a gyerkőcök egymás szavába vágva.

Az eltűnt jégkrém estig nem került elő. Mindnyájan rosszkedvűen tértek nyugovóra aznap. Mielőtt álomba merültek volna, a rejtélyes eltűnésen gondolkoztak. Jolinak eszébe jutott egy furcsa dolog, ami a napokban történt. A kazánban ő szokott befűteni, és egyik nap meglepődve látta, hogy egy cigarettacsikk van a hamu tetején. Nem tudta, mire vélje a dolgot, a férjének sem merte megemlíteni. Néhány nap múlva Jolit meglátogatta a szomszédasszonya. Évek óta jóban voltak, együtt cseperedtek fel a gyermekeik, bizalmas dolgaikat mindig megbeszélték egymással. Joli elpanaszolta a rejtélyes jégkrém eltűnést. Találgatták, hogyan történhetett mindez. Ekkor a szomszédasszonyának eszébe villant valami.

– Te, Joli, már régebben akartam mondani neked, nem tudom, hogy tudjátok-e, de az apád bejár hozzátok, amikor nem vagytok itthon. Már többször láttam őt, és nem egyedül jár hozzátok.

– És ezt miért csak most mondod? És kivel jár be, hogy érted, hogy nem egyedül? Nem értem – fagyott le az asszony.

– Hát tudod, azzal a részeges, züllött asszonnyal, aki mindenkivel összefekszik pár száz forintért és némi ajándékért – világosította fel Jolit a szomszédasszonya.

– Akkor most már tudom, hogy hová lett a gyerekek jégkrémje és hogy került cigarettacsikk a hamura a kazánban, hiszen mi nem is dohányzunk – ocsúdott fel Joli.

A botrány, ami ezután következett, nem csak három napig tartott, mint általában a csodák. A család és az egész falu erről az esetről beszélt hosszú hetekig, hónapokig. Az öregember halála napjáig nem vallott színt, tagadta a történteket, váltig állította, hogy az bizony nem igaz, és csak kitalált rágalom az egész. Senki sem hitt neki.