A TEHETSÉG ÉS A VÁGY MASZKJA

– Drága Kedves Barátom! Önt jelölöm ki, hogy a kedves művészeknek, ha egyszer már nem fogadnak el semmilyen jellegű pénzt, akkor vegyen néhány tábla jó minőségű csokoládét! Remélem, számíthatok magára?! – kérdezte inkább kíváncsian, semmint rosszakaratúan a huncutszemű és meglehetősen szemfüles, nagymamakorú tanárnő a valósággal rettegő egyetemistát, aki hát valljuk csak be, egész nyugodt szívvel sosem állt az adott helyzetek magaslatán, hiszen megvolt neki a saját tonnányi baja, mert sosem sikeredett kellő mértékben orvosolnia.
Itt volt például mindjárt az, hogy halálosan szerelmes lett csoporttársába, és szentül hitte, hogy ha sikerül kettejüknek lediplomázniuk, és végre a hátuk mögött hagyni az egyetem sokat szenvedett, keserves négy évét, akkor kisebb ünnepség keretében mint férj és feleség fogják kialakítani boldog-szomorú mindennapjaikat.
Azonban mint szinte minden szituációban, a forgatókönyvet a nagybetűs élet írta, itt is másként alakultak a dolgok. Történt ugyanis, hogy az irodalomtanárnőnek az a szemfüles, már-már ragyogó ötlete támadt, hogy egy kisebb, csupán öt-hat fős színházi társulatot hív meg a következő szemináriumi foglalkozásra, ezzel is mintegy spontán elősegítve a későbbi, gyerekekkel történő irodalomórák minél változatosabb, minél színesebb foglalkozását.
Benedeknek azonban máshoz volt kedve. Minthogy anno megpróbálkozott az SZFE-vel, ahova – több mint valószínű, hogy elsősorban fizikális, túlsúlyos volta és magas vérnyomása okán – nem vették fel, természetesnek vehette, hogy ha egy kicsit ő is színészkedni fog a társulat oszlopos és kissé beképzelt színészei előtt, akkor meglehet, hogy esetleg előbb-utóbb maguk közé fogadják, és talán még darabokban is felléphet az Andrássy úton lévő kisebb épületükben, ahová száz ember is alig fért volna el. Mindenesetre annyira felszabadító és mondhatni örömteli volt ennek a vadonatúj érzésnek a kacérkodása, hogy Benedek észre se vette, és egyik pillanatról a másikra totálisan megfeledkezett azokról a búskomor, kissé apokaliptikusság látszatát keltő öngyilkossági gondolatokról, melyek óhatatlanul mindenki fejében megfordultak, ha például szófajtanból, jelentéstanból és szintagmatanból becsúszott a leckekönyvébe egynél mindenesetre több barátságtalan elégtelen érdemjegy.
És most itt állt tétován, hogy a hat színésznek tetemes mennyiségű táblás csokoládét vegyen. Mint mindig, most is édesanyja segítségét kérte, aki már tüstént vette is kis kabátját, és loholt is a kis vegyesboltba a lakótelepük alján, hogy egy szem felnőtt fiának ilyen bagatell semmiségekkel már ne kelljen többet bajlódnia. Úgyis éppen elég elfoglaltsága akad egész hétre.
– Tessék, kincsem! Hoztam néhány táblával! – anyukája gondosan színes papírszalvétákba csomagolta a legalább tíz tábla jófajta minőségű csokoládét, és csak abban reménykedett, hogy a tanárnő meg lesz elégedve fia teljesítményével.
Benedek másnap szándékosan korábban bent volt az egyetemen, és dübörgő szívvel, folyamatos verejtékezés és kéztördelés mellett várakozott arra a jellegzetes irodalmi szemináriumi órára, amikor majd neki kell brillírozva elkápráztatnia a színészeket, hogy végre ő is megmutathassa – főként azoknak, kik nem akartak benne hinni –, hogy igenis, ő is képes sok mindenre, csak sosem hagytak neki egyetlen megveszekedett lehetőséget sem, hogy bizonyíthasson.
– Szia! Nem is tudtam, hogy ennyire korán kelő vagy? – kérdezte jócskán csodálkozva, kissé még reggeli kábulatban csoporttársa, Kata, akibe halálosan bele volt zúgva, ám a világért sem vallotta volna be. (Persze, ha csak a versírás nem számít annak.)
– Ö… szi-szia! Hogy vagy? – kérdezte sokat nyelve félszegsége miatt, hisz látszott rajta, hogy bizony rettenetesen izgul.
– Úgy látom, zavar valami! Olyan feszültnek látszol! Csak nem amiatt az idióta irodalmi színházasdi miatt? – kérdezte kíváncsiskodva Kata.
– Ennyire látszik? – vett elő egy tiszta papír zsebkendőt, hogy a tartósnak ígérkezett izzadságot valahogy homlokáról felitassa.
– Nem lesz semmi baj! Ha gondolod, szívesen melléd ülök, és majd támogatjuk egymást, ha a másik netán bajba kerülne! – kedvesen karon fogta, amíg bementek az épületbe, és helyet foglaltak az aula részben.
– A madarak azt csiripelték, hogy te is megpróbálkoztál a Színművészetivel! Szabad megkérdezni, hogy akkor mégis hogy kötöttél ki pont itt? – olyan igéző, babonázó volt azokkal a vágyakozó, romantikus nagy őzikeszemeivel, hogy Benedek alig bírta csupán leplezni pirulását, dübörgő szíve vágyait.
– Hát… ez kicsit nehéz kérdés… – vett egy mély lélegzetet, mielőtt beszélni kezdett volna.
– Figyelj csak! Látom, hogy ez számodra megterhelő, úgyhogy inkább felejtsük el az egészet, és majd egy alkalmas percben elmeséled. Persze csak, ha kedved lesz! – gyöngéden Benedek pulóveréhez simította arcát. Most olyan jó volt beszippantani a Coccolino öblítő friss illatát. Később persze kiderült, hogy Katának is bejön ez a friss fenyőillat.
– Annyira igazságtalannak éreztem, hogy megbuktattak nyelvtöriből! Szerintem ez nem volt fair! – bukott ki belőle egy-két perc múlva.
– Hát… igen… sajnos az ilyesmi előfordul, de én megpróbálok továbblépni! – vallotta meg.
– Ahá! És hogy haladsz, mert – ne vedd zokon –, de a legutóbbi szociológia előadáson kissé úgy vettem észre, hogy totálisan magad alatt voltál. Mint aki ott helyben elsírja azonnal magát.
– Ne haragudj, ha megbántottalak volna!
– Semmi gond! Én csípem, ha egy férfi őszintén, kertelés nélkül kimutatja az érzéseit. Ettől lesz olyan őszinte és emberi a legtöbb kapcsolat.
Benedek nem vallhatta be Katának, hogy amióta csak meglátta az első egyetemi napon, valósággal ő járt az eszében éjjel-nappal, és olyan álmokat dédelgetett, amiknek szerette volna, ha valóra válnak. Ez azonban még nagyon a jövő zenéjének látszott. Időközben megérkeztek a többiek is, és azonnal, akár valami csicsergő kis csibehad, sajátították ki legjobb barátnőjüket. Kata onnantól kezdve – bár kétségtelen, hogy igyekezett megosztani a figyelmét – egyre kevésbé tudott csak odafigyelni Benedekre, aki jobbnak látta magukra hagyni – persze csupán csak – átmenetileg a hölgyeket.
Benedeknek mindig szüksége volt egy-két perc énidőre, amikor a teljes magány állapotában senki sem háborgatta. Ilyenkor rendesen fel tudott készülni, rá tudott hangolódni a következő, megoldandó feladataira, és nagyon hálás tudott lenni azoknak az ismerőseinek, barátainak, akik ezt tiszteletben tartották.
Alig nézett Casio-típusú karórájára, amikor tudatosult benne, hogy alig tíz perc múlva jelenése van a padlástéri osztálytermek egyikében, így úgy döntött, hogy a tanárság számára fenntartott felvonót fogja előnyben részesíteni. Elvégre még sosem használta, így alkalmas a pillanat, hogy végre kipróbálhassa, akár csak a legtöbb egyetemista.
– Á! Üdvözlöm, kedves kolléga úr! – köszöntötte egyik kedvenc modernkori, habókos irodalomprofesszora. – Nocsak! Hát mégiscsak rávette magát, hogy kipróbálja a liftet? – érdeklődött.
– Kedves professzor úr, ez egy pszichológiai felmérés szerves része! – próbálta eltussolni az egész beszélgetést, hiszen különben is ideges volt.
– Hát ez nagyon érdekes! Beavatna? – érdeklődött egyre kíváncsiskodva az öreg.
– Professzor úr, ennek a kísérletnek az a lényege, hogy azok a személyek, akik alapból klausztrofóbiában szenvednek, megpróbálják kibírni és elviselni a zárt térben történő tartózkodást! – füllentett egyet, mert attól félt, hogy elkésik élete nagy napjáról.
– Ó… ez is érdekesen hangzik! Akkor majd összefutunk az órán, és mindenképp kíváncsi vagyok az eredményre! – a rafinált professzor a harmadik emeleten kiszállt, közvetlenül a tantestületi szobák mellett, és kedélyeskedve begaloppozott zárt irodájába.
„Kérlek, csak most ne hagyj cserben!” – igyekezett biztatni önmagát Benedek, amint a tetőtérhez közel kiszállt végre a liftből, és besietett az adott egérlyukszerű tanterembe, ahol a jelek szerint már megkezdődött néhány perce az oktatás.
– No végre, kedves Benedek! Remélem, minden rendben van?! – nézett rá inkább bátorítóan, semmint kíváncsian a tüneményes, nagymamakorú tanárnő.
– Elnézést kérek a késésért, tanárnő… hú… de kicsit feltartóztattak… – fújta ki tüdejéből a bent rekedt levegőt, majd óvatosan benyúlt szürkés aktatáskájába, és lerakta a tanári asztalra a szalvétákba becsomagolt legalább húsz tábla csokoládét.
– Kedves Benedek! Nagyon örülök neki, hogy legalább ezt a feladatát komolyan vette, és teljesítette is! Nemsokára megérkeznek a színészek. Azt szeretném mindenkitől kérni, hogy ne fogják vissza magukat! Bohóckodjanak, bolondozzanak, akár a kíváncsi gyerekek, és kérdezzenek meg minél több lényeges információt, ami csak érdekli önöket.
A kis társaság minden tagja egyetértően bólogatott, kivétel Benedek, aki még mindig azon vacillált, hogy jó és kézzelfogható kérdéseket tehessen majd fel.
A színészek jó tizenöt perces késéssel érkeztek meg, és amint levették utcai ruháikat, máris készen álltak rá, hogy szórakoztassák az egybegyűlt egyetemistákat. Különféle szituációs feladatokat találtak ki, ahol az volt a cél, hogy egy adott helyzetben a legtöbb egyetemista problémamegoldó képességét tehessék próbára. Amikor Benedekre került a sor, szinte mindenkit jócskán meglepett, hogy úgy kezdett viselkedni, mintha egy homlokegyenest teljesen másik ember volna, és nem az a szótlan, állandóan búval bélelt, szerencsétlen balek-lúzer, akit már a legtöbb csoporttársa megszokhatott.
– Most pedig, kedves fiatalok, új játék következik! A cél, hogy a költőket, írókat valamilyen ételhez társítsuk. Egyszer asszociációs gyakorlat. – jelentette ki a társulat lehető legnyurgább, legalább százkilencven magas, madárijesztő tagja. S míg a legtöbb hölgyemény csendesen, alázattal hallgatott inkább, mert nem akarta leégetni magát, addig Benedek ezzel szemben meglepően eleven és dinamikusnak mutatkozhatott, hiszen úgy tűnhetett, hogy egyedül ő tartotta szóval a többséget.
– Hazánk egyik jeles költője, Arany János, milyen ételhez tudnátok hasonlítani? – tette fel a számára egyszerű kérdést a hórihorgas, madárijesztő srác. Dermedt, néma csend uralkodott a teremben. Érződött a feszült figyelem.
Végül Benedek tréfásan benyögte: – Túrós csusza sok tejföllel és szaloncsíkokkal.
A kis társaság tagjaiból kézzelfoghatóan kirobbant a gurgulázó, jóízű kacagás, de úgy, hogy a visszhangokat növelő teremben valósággal ujjongtak Benedek egyszerűen megfogalmazott válaszán, aminek ő – szemmel láthatóan – rendkívül megörült.
– Nahát, micsoda briliáns koponyája van ennek a fiatalembernek! – nyugtázta a madárijesztő Benedek szerény erőfeszítéseit.
– Lássuk mondjuk Füst Milánt? Róla kinek mi a véleménye?
Most is Benedek volt az, aki ételhez társította:
– Sertésszűzérmék Boldogasszony módjára!
Újabb fergeteges röhögés, hahotázás rázta meg a kis kuckószerű termet. Aztán körülbelül az óra harmadánál a nagymamakorú tanárnő szerényen átadta a Benedek által hozott kiadós csokoládékat, amit a társulat tagjai szabadkozva, kissé megilletődve elfogadtak.
– Kedves Benedek! Bocsásson meg, de ki tudna fáradni egy kicsit? – kérte meg előzékenyen a tanárnő, akinek valósággal már potyogtak a könnyei a nevetéstől. Úgy tűnt, nagyon hosszú idő óta nem nevetett ennyire sokat. Benedek kicsit csalódottan ment ki a teremből, és a visszhangzó folyosón – mivel mást aligha tudott csinálni – kicsit kotnyeles módon kedvére hallgatózott egy kicsit.
Úgy hallotta, hogy odabent vígan, felszabadultabban folyik az önfeledt nevetés és bolondozás, így kisebbrendűségi komplexusai ismét felszínre törtek lelke elhagyott részéből, hiszen gondolhatta, ha nélküle is jót mulatnak, akkor igazából rá talán nincs is szükség a továbbiakban. Ezen nagyon elkeseredett, majd egy huszárvágással saját kissé hajótörött, szánalmas életéről kezdett el gondolkodni elég sokat, és néhány árválkodó könnycseppet is sikerült összegyűjtenie zsebkendőjében. Egyszer csak azt vette észre, hogy megszólalt az óra végét jelző csengő. „Most rajta a világ szeme, hogy visszatérjen, és megmutassa, amit eredetileg tud!” – gondolhatta, majd óvatosan kinyitotta a terem ajtaját, és belopakodott, akár egy kuncsorgó idegen. A tüneményes tanárnő arcán kérdő kifejezés jelent meg, akárcsak a legtöbb csinos hölgyemény szemében is. Amint helyet foglalt a székén, Kata azonnal nekiszegezte persze halkan és suttogva:
– Hát te meg?! Hol a fenébe voltál?
– Kicsit feltartóztattak! – vallotta be.
– Ne kezdd el már megint! – torkolta le kicsivel keményebben.
A színészek utolsó játéka következett, majd elbúcsúztak a társaságtól, ám mielőtt minden színész távozott volna a teremből, néhányan odamentek Benedek padjához, és kezet rázva gratuláltak neki fergetegesnek hitt alakítása okán.
– Hát, pajtás! Gratula! Ez azért nem volt semmi! Ha esetleg kedved támadna a színészkedésre, nálunk mindig lesz fenntartva egy szabad hely! – azzal távoztak is a teremből.
A nagymamakorú tanárnőnek muszáj volt odamenni tanítványához, hogy részletesen kikérdezhesse, miért nem jött vissza a terembe:
– Benedek, vallja be őszintén, hogy mi volt a gondja?! Látom magán, hogy zavarja valami! – fonta keresztbe a karját maga előtt.
– Tanárnő… tetszik tudni, az úgy volt, hogy… – hirtelen elakadt a hang a torkában, hiszen ha megint hazudozni kezd, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy egy életre eláshatja magát ennek a különleges tanárnőnek a szemében, és az is meglehet, hogy az esedékes szigorlaton már korántsem lesz ennyire kedves és elbűvölő.
Szerencsére Kata ott termett mellette, karon fogta, hogy érezze, nincs egyedül a bajban, és azonnal közbeszólt:
– Tanárnő, kérem, Benedek annyira szeretett volna színész lenni, csak hát az ember helyett az élet diktálja a játékszabályokat, így azt hihette, ha most mindent megmutat, lehet, hogy történni fog valami nagyon fontos, amire eddigi életében várt! – erősen megszorította szőrös mancsait, hogy érezze a bátorítást és törődést a másik részéről.
– Hát ez roppant érdekes, kedves Benedek! Tudja, én mindig is figyeltem magát, és nagyon sok esetben nem tudtam napirendre térni különös, furcsa viselkedése felett, de le a kalappal, amit az órán csinált, és biztos vagyok benne, ha végre egyszer majd diplomát kap, és tanítani kezd, a gyerekek egy fantasztikusan sziporkázó, tehetséges tanárt kaphatnak. Amennyiben bármiben segíthetek magának a közeljövőben, vagy csak szeretne egy-két baráti szót, engem mindig megtalál, és nem fogom elutasítani! – annyira jóságosan, nagymamásan, gondoskodón nézett rá, hogy azt udvariatlanság lett volna visszautasítani.
– Ö… nagy-nagyon köszönöm, tanárnő! Megtisztel! – hajolt meg, mintha színházban lenne.
Amint a tanárnő is kényelmesen, komótosan kiment a teremből, Kata szinte lenyűgözően hosszú percekig bámulta csoporttársát.
– Hát, kedves barátom, Benedek! Azért ez nem volt semmi! – adott elpirultan puszit pirospozsgás, kicsit megilletődött arcára. – A tanárnő valósággal tiszteletbeli unokájává fogadott téged! – hangjából azért érződött egy csipetnyi élc és finom irónia.
– Nagyon csípem az olyan tanárokat, akik tényleg őszinte emberséget mutatnak mások felé, és nem vágják, rázzák át az embereket! – jelentette ki, amint összepakolta cuccait. – Te merre mész? – kockáztatott meg egy ártatlannak tetsző kérdést.
– Vissza kellene ugranom a koliba, de persze az a nagy büdös igazság, hogy szinte semmi kedvem sincs hozzá! Mit szólnál, ha egy darabig elkísérnélek?! Most merre tartasz?
– Hát… gyakorlatilag hazafelé, mint szinte mindig, de azért nem sértődöm meg, hogy dumálunk egy kicsit! – közölte, majd Kata belekarolt egyik karjába, míg a másikkal kopottas, viharvert aktatáskáját cipelte, és elindultak a kissé koszosfehér épületegyüttesből ki az utcára, ahol úgy tűnt, még az időjárás is nekik kedvez, hiszen foltokban mérve megjelent a napsugár.
– Lehetek őszinte, Benedek? – lassította le komolyan, jelentőségteljesen lépéseit a hölgy.
– Persze, csak nyugodtan! – próbált ránézni, de attól tartott, hogy a nő babonázó őzikeszemeinek képtelen ellenállni.
– Azt gondolom, hogy abban egészen biztosan egyetérthetünk, hogy most először mutattad meg, hogy ki is vagy igazából! – bizalomgerjesztően elmosolyodott, s volt valami pikáns fekete humor tekintetében.
– Hát… nagyon köszi… De remélem, ez jót jelent, ugye?! – kérdezett vissza.
– Hát… nekem mindenesetre nagyon bejön… a stílusod… – Katán látszódott, hogy kissé megremeg a térde, és valósággal lüktet a szíve. Már annyira régóta nem merte ezt a fantasztikus érzést érezni, hogy jóformán egészen megfeledkezett róla, milyen felszabadító, ha az ember igazán átadhatja magát neki, és egyáltalán nem szükséges, hogy a továbbiakban megjátssza önmagát.
– Arra gondoltam, persze csak ha te se bánod, hogy megejthetnénk a szüleidnek való bemutatkozást, aztán ha megkaptuk azt a fránya diplomát, beszélhetnénk róla, hogy milyen lehetne a közös jövőnk! Na, mit szólsz?! – álomszép volt ebben a feledhetetlen, örökérvényű percben, és Benedek érezte, hogy minden szava felér az abszolút igazsággal. Még soha nem mondott neki senki ilyen komoly és sorsfordító dolgokat. Elfogódott és jócskán meglepett is volt, mert hosszú percekig csak hebegni-habogni volt képes. Később mindketten lementek a metróaluljáróba, és míg Benedek a Déli pályaudvar irányába szaporázta lépteit, addig Kata az ellentétes irányba indult el, miközben mindketten tudták, hogy lelkük összekapcsolódott.