SZÖVETSÉG A BAKLÖVÉSEK ELLEN

A két fiatal nő kezdő egyetemistaként a Dózsa kollégiumban ismerkedett össze egymással, és – ahogy mondani szokás –, szinte azonnal nagyon rokonszenves, csajos, testvéri szövetség alakult ki kettejük között.
Később mint valami különleges alkut, vagy paktumot egymás között megfogadták, hogy örökre barátnők lesznek, és bárhova is sodorja majd őket az élet, támogatni, segíteni, és szeretni fogják egymást. Az ünnepélyes diplomaosztón a fekete talárban, és csákós sapkájukban úgy pózoltak a digitális fényképezőgépek lencséjében, - mintha legalábbis –, megnyertek volna egy kisebb világméretű konfliktust, vagy győztes csatát.
Később az egyik a fővárosban maradt, mert azt vallotta, hogy minden, ami történik, az Pesthez köthető, míg a másik inkább úgy volt vele, hogy visszaköltözik vidékre, Mezőcsát térségébe. Úgyis már régóta udvarolgatott neki egy gépészmérnök hallgató a Műegyetemről, így senki sem csodálkozott azon, hogy a másik lány hamar esküvő, és gyerekáldás elé nézett, míg a fővárosi nő kicsit talán még úgy is volt vele, mint akit szándékosan hátbaszúrtak, és el is árultak, de ettől függetlenül nagyon örült barátnője őszinte boldogságának. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy ő lett az első keresztanyja barátnője legelső kislányának, akit egy kisfiúcska is követett.
Ha idejük megengedte, mindenképp igyekeztek személyesen is találkozni. Ekkor rendszerint az történt, hogy vagy a fővárosi nő utazott le vonattal, vagy távolsági busszal Mezőcsát mellé, vagy a vidéki hölgy kérte meg férjét, hogy pattanjanak be az autóba, és utazzanak fel Pestre.
Most épp esedékes volt, hogy a vidéki nő tegyen látogatást Pesten barátnője lakásán, és akár egy kamasz türelmetlen izgatottságával készült a régen várt személyes találkozásra. Arra gondolt, hogy jó volna kicsit bepasiztatni legjobb barátnőjét, mert – legalábbis –, úgy hallotta, hogy eddig nem igazán akadt a horgára senki, aki még úgy elfogadhatóan partiképes lenne, és hát mi tagadás, ha szeretne még gyerkőcöt, akkor nem ártana kicsit belehúznia a pasifogó hadműveletekbe.
Amint férje, Feri autóval felvitte Pestre egyenesen barátnője lakására, Ági azonnal kiszállt az autóból, semmivel, és senkivel se foglalkozva férje kisebb megdöbbenésére.
– Akkor majd gyere értem, drágám! – közölte vele kimérten. – Négy-öt órás tartalmas beszélgetésre számíts!
A férje ebből könnyűszerrel megértette, ha a két ritkán látott legjobb barátnő csajos traccspartit rendez, akkor – nagy valószínűséggel –, sokkal több lesz ez puszta négy-öt órás beszélgetésnél.
Ági háromszor csengetett, biztos, ami biztos alapon. Aztán egyszer csak a kissé gyártási hibásnak kinéző, rozsdásodásnak indult kaputelefonon recsegő hanggal beeszólt álmos hangon:
– Ki a fene az?!
– Csak egy régi jóbarát! Hát szépen megvagyunk!
– Ági??? Tényleg te vagy az?! – hitetlenkedett a meglepetéstől.
– Nem te lüke! Majd a dalai láma! Beeressz végre, vagy hagysz itt rostokolni napestig?!
– Ja, persze, bocs. Gyere csak nyugodtan! – azonnal megnyomta a kapunyitó gombot, hogy barátnője bemehessen a kapun.
Mire Ági felért a lifttel, barátnője már ott várta a folyosón, ahol a lift komótos kedvvel megállt. Mikor kinyílt a liftajtó, alig hitt a szemének, hogy barátnője végre személyesen is el tudott jönni az éves, esedékes személyes találkájukra.
Egymásba borultak, és megölelték egymást. Már több mint két éve, hogy csupán csak futólag tudtak találkozni, mert Áginak már volt két gyereke, és férje meg kialakított családi helyzete, így nem meglepő, hogy alig-alig sikeredett összeegyeztetniük a lehető legkedvezőbb időpontokat.
– Üdvözöllek, drága barátnőm, Petra! Te aztán semmi se változtál! – jegyezte meg Ági, miközben kritikusan, kicsit összehúzott szemöldökkel, precízen végigmérte rég nem látott barátnőjét.
– Én pedig azt hallottam, hogy te viszont annál többet! Ó, jut is eszembe! – kapott a fejéhez. – Sok szeretettel gratulálok a kis trónörökösötökhöz! – utalt itt a nemrégiben született kisfiúra.
– Hát bizony-bizony! Az aztán brutál egy kemény meló volt, mert farfekvéses volt, és jobb volt, ha megcsászároznak, de már semmi vész. – mutatta meg nem kis büszkeséggel hasa alatt a forradás nyomát.
– Az a fontos, hogy jól vagytok, és hogy mindenki egészséges! – vélekedett Petra.
– Igen, teljes mértékben egyetértek veled, édesem, de… – hosszú, kicsit fáradt sóhaj következett, mely arra engedte következtetni a barátnőt, hogy azért mégiscsak nem fenékig tejfel Ági élete sem. – Sokszor annyira szeretnék kicsit kiszakadni a mindennapok taposómalmából, és végre csinálni valami őrült, csajos hülyeséget! Érted ezt?! – nézett rá kérdő szemekkel.
– Tökéletesen értem, mire gondolsz, de azért biztos vagyok benne, hogy valamit csak ki lehet találni. Nagyszülők, unokatestvérek, vagy nagybácsik esetleg?!
– Haha! Ez nagyon jópofa! – jegyezte meg enyhén ironizálva. – Szerinted, ha lenne egy arra alkalmas rokonom, akkor nem kértem volna már régen meg, hogy mentsen ki a szorult helyzetből?!
– Hát nem tagadom. Megfordult a fejemben, de azért ki lehetne valamit találni. Neked vannak ötleteid?! – nézett rá kutatva a válaszok után.
– Igen, mondhatni, amikor két peluscsere, és böfiztetés között félúton megállok, és azon kezdek agyalni, hogy mennyire nem gondoltam át teljesen a gyerkőcneveléssel adódó kisebb-nagyobb feladatokat, miközben folyamatosan vádolom, meg marcangolom magam, hogy vajon elég jó anyuka vagyok-e.
– Figyelj! Tudom, hogy közhely lesz, amit most hallasz, de még mindig igaz. Senki sem mondta, hogy a gyereknevelés egyszerű feladat, de az ember előbb-utóbb szépen, fokozatosan belejön. Ez is olyan, mint a biciklizés, vagy nem?!
– Nos hát azért van benne néminemű igazság, de én sokkalta sarkalatosabban fogalmaznék. Mindenesetre lehetséges, hogy egy megfizethető bébiszittert fogok felvenni – legalábbis –, a kezdeti időkben, amíg megszokom a dolgok rutinját, aztán később egyedül is fog menni. A másik fontos dolog, hogy már nem is emlékszem, mikor utaztunk el a pasimmal csak úgy kettesben valahova, hogy adjunk magunknak elegendő időt, és kényeztessük egymást. – újabb nagy, vége-hossza nincs sóhaj következett, ami Petrát is elgondolkoztatta.
– Na de semmi susskuss és kecc-mecc! Most hadd hallom, hogy mi a nagy harci helyzet veled? Semmit ne titkolj el, ha kérhetem!
– Hú! Hát eléggé viharosra sikeredett az egyik komolynak nevezhető párkapcsolatom, mert jegygyűrűt, és esküvőt reméltem, de ehelyett tartós megcsalás várt, és akkor még volt képe azt mondani egyenesen a szemem közé, hogy megfojtom őt ebben a kapcsolatban, meg, hogy nem hagyok neki elegendő gondolkodási időt, miközben akárhova is mentünk, ő aztán minden kínálkozó alkalmat kihasznált, hogy bárkivel flörtöljön. Pokoli egy négy hónap volt. Szerintem öregedtem is vagy fél évszázadot, és lassan kisebb plasztikai beavatkozást kell végrehajtani rajtam, hogy egyáltalán még emlékezzek egykori bombázó önmagamra. – Most Petrán volt a sor, hogy kiürítse lelke legmélyebb, féltve őrzött bugyrait, mert érezte, hogy barátnője sosem élne vissza felkínált bizalmával.
– Hát ez sajnálatos, édesem! Legszívesebben én levágnám az expasid összes mogyoróját. Tanulja csak meg, hogy egy nővel nem érdemes packázni! – erre aztán mindketten egy oltári nagyot röhögtek.
Később aztán előkerültek előbb a gimis, majd az egyetemi emlékek, és átélt csajos kalandok is.
– Emlékszel még retorika órán arra a furcsa srácra, aki úgy tűnt, egyenesen hozzád beszélt, amikor szónoki beszédet kellett írni?! – kérdezte Ági barátnőjét.
– Igen. Nem is tudom… Volt benne valami nagyon kisfiús elveszettség és édes-bús szomorúság. Az ember úgy érezhette, hogy ezt a srácot szinte azonnal babusgatni, meg pátyolgatni kell. Később úgy hallottam, hogy nem jött el a diplomaosztóra. Bár ha én lettem volna az ő helyében, valószínűleg én sem megyek el.
– Ugyan már! Miért nem?! – kérdezte kíváncsian a másik.
– Képzeld csak magadat a srác helyébe! Mindenki azt mondta, hogy nem való magyar szakra, miközben zseniális prózaverseket, novellákat írt, és akkor félévkor közlik vele, hogy a nyelvészeti problémák miatt le kell adnia az egész magyar szakot. Nem csoda, ha kurva mérges lett, és be is rágott.
– Most, hogy mondod, ebben lehet valami! Jut is eszembe! – kapott a fejéhez, mint aki elfelejtett valami fontosat. – Képzeld, Annamari Hollywoodba költözött Miklóskával, és úgy néz ki, egy közös, kis költségvetésű produkcióban is látható lesz majd a tévében. Azért ez szerintem szenzációs hír. Valakinek sikerült.
– Hát… Nem is tudom… Tudod, ha arra gondolok, hogy engem se vettek fel a SZFE-re, míg Annamari már nemzetközi karriert csinálhat a puszta véletlen közjátékaként, hát bizony jócskán furcsállom ezt az egészet.
– Ezért jó a külföld. Ott az lehetsz, ami akarsz, és szinte majdnem mindenben kipróbálhatod magad. Apropó! Mondd, hogy elmentél arra a tévés castingra, még anno 2011-ben?
– Őszintén remélem, hogy nem fogsz rituálisan megkövezni, amit mondok, de előbb hasmenés kezdett gyötörni hajnal felé, később pedig a tartósan émelyítő hányinger.
– Jaj, olyan kis buta tudsz lenni! Miért nem adtál magadnak egy esélyt. Szerintem szenzációs bemondó, vagy hírszerkesztő, vagy micsoda lettél volna. Még az is lehet, hogy egy-két filmsztárral is összetaliztál volna, akik meghívtak volna vacsorázni, és egy-két görbe éjszakára… - huncut mód kacsintott párat a szemeivel.
– Ugyan már! Hová is gondolsz! Most home office-ban vagyok, és bár nem keresek annyit, amennyit szeretnék, legalább ez is valami! A mostani munkaerőpiac, valljuk be, nem éppen a lehetőségek hazája. – szögezte le szomorúan.
– Szerintem rosszul állsz hozzá a dolgokhoz, kisanyám! – vélekedett. – Miért nem próbálsz meg pályázni, vagy valami ötletgazdaként eladni kreatívkodásod csíráit?
– Te most hülyíteni akarsz, mi?! Nem veszed észre, hogy mi folyik itt! A kis- és középvállalkozásoknak jóformán esélyük sem lehet, mert valamelyik idióta nagyágyú üzletember stróman egyszer csak gondol egyet, és azonnal megvesz bármit, amit kigondolt. – vélekedett bölcs éleslátással Petra.
– Ez mondjuk tökre igaz, de azért valami akkor is muszáj volna csinálni.
– Tudod, már kezdem nagyon bánni és sajnálni, hogy érettségi után nem mentem én is külföldre! Legalább kipróbálhattam volna magamat bizonyos területeken, vagy akár még be is pasizhattam volna. A nyelvi sokszínűség sem lett volna akadály.
– Hát akkor nem értem, hogy mire vársz még, te dinka?! Vágj bele, és irány külföld. Hátha sikeresen tudsz boldogulni, mint ezen a szarkupacon. Már bocs.
– Imádom a nyers és zsigeri szintű őszinteségedet! Lehetséges, hogy meg fogom csinálni.
– Figyelj, nem akarok beleszólni, de ha még a következő hónapban is ebben a hangulatos kis lakásodban foglak találni, akkor az rád nézve lesz rohadt nagy szívás!
– O.K. Megértettem! A többiekről tudsz esetleg valamit?! – Petra igyekezett témát váltani. Már épp eleget beszélgettek életük kisiklásairól, baklövéseiről.
– Érdekes módon alig-alig! Azt utálom, ha az egyetemen akkora barátságok szövődtek, akkor hol a fészkes fenében vannak azok a jófej csajok, akik esküvel fogadták, hogy kitartanak a másik mellett, meg, hogy segítik, és támogatják egymást?! Érthetetlen!
– Hát igen! Azt gondolnád, hogy a tartalmas négy év mindenkiben mély nyomokat éget, aztán amikor az egész hercehurcának vége szakad, egyszerre a nagy légüres térben, és semmi között találod magad. Ez számomra is értelmetlen, de hát így kell boldogulni.
– Jut eszembe, találkoztam Robival, és arra kért, hogy mindenképp adjam oda az elérhetőségeit.
Petra mintha azonnal zavarba jött volna a férfinév említése hallatán; jócskán füle tövéig elpirult, és bárhogy is tagadhatta volna, valósággal dobolni kezdett szíve fülében.
– Látom, amit látok! Szóval, akkor érzel valami iránta, drágám, igaz?! – megint a huncut kacsintó mosoly.
– Nem is értem, hogy hogy történhetett! Utoljára a Rákóczi úton jártunk – tudod –, abban a hangulatos, kis kínai kifőzdében, ahol én borsós rizottót ettem, a Róbi pedig szecsuáni csípős tésztát, és… mintha tökéletesen egy hullámhosszon lettünk volna… - ábrándozott el, amint az emlék lelkében újból élni kezdett.
– Hát, kisanyám! Akkor nincs más hátra, minthogy újra felhívd, és amilyen gyorsan csak lehet, talizzatok!
– Tudod, bűntudatom van, mert a diploma előtti hónapokban nem voltam éppen egy földreszállt angyal vele, és kicsit még ki is használtam, hogy előbbre jussak.
– Figyelj, csajszi! Mindig a lényegre koncentrálj! Akarod a pasit, vagy sem?! Ez itt a kérdés!
– Igazad van! Most mindjárt fel is hívom! – Petra valósággal már repült is a konyhába, ahol az okostelefonját hagyta, és igyekezett bepötyögni a számot, amit barátnőjétől kapott. Így is több mint húsz perc telt el, mire visszatért a szobába, ahol Ági legalább annyira volt kislányosan izgatott, mint ő.
– Na? Mi történt, csajszi?!
– Szeretne találkozni velem, és nagyon sokszor gondolt rám… – nyögte ki kicsit megrészegülten a mondatok súlyától.
– Ez egy kurva jó hír, aranyanyám! Látod! Én mondom neked, végre csak horogra akadt egy rendes pasas!
– De jó is lenne!
A két barátnő, amikor már jócskán besötétedett, búcsút vettek egymástól. Áginak még férjét is sikerült gyorsan bemutatni Petrának, aki nem győzött gratulálni a férfinak, hogy milyen fantasztikus társa lett. Ez a találkozás is egy jólcsengő, de annál fontosabb ígérettel zárult. Mindketten megígérték, hogy hamarosan újra találkoznak, és újabb csajos traccspartit rendeznek, ahol majd kiadósan kivesézik életük, és a világ dolgait.