EGY ROHANÓS NAP ELŐNYEI ÉS HÁTRÁNYAI

Már megint egy oltári nagy rohanós katyvasz. Előbb csak a reggeli tejeskávé fröccsent – persze csak –, merő véletlenségből az arcába, később pedig a baracklekvárral megtöltött tésztás táska, hiszen imádnivaló kislányának az volt a kedvence, és ugyebár egy jó reggelt jó reggelivel is szokás elindítani.
– Kicsim! Merre jöszmékelész már?! Ugye te sem szeretnél elkésni?! – érezhetőbben, kicsit idegesebben, frusztrálva tette fel ezt a lényeges kérdést, bár szégyellte magának bevallani, ha nem volna annyira lényeges a külső megjelenése munkahelyén, talán kevesebb idővel is egész nyugodtan beérné a nagyméretű fürdőszobában.
– Anyu! Nem találom a hátizsákomat! – panaszkodott a kislány, és lehetett hallani, hogy most valószínűleg az következik, hogy totál káosz fogadja majd, minek után a gyerekszoba kész csatatér.
– Várj néhány percet, drágám! Anyu mindjárt megy és segít! – „Akkor sem fog megőrülni!” – döntötte el magában. Nem fogja megengedni, hogy egy ennyire bagatell, valósággal jelentéktelen kis apróság egyszerűen csak tönkretegye sem az ő, sem pedig lánya pillanatnyi jókedvét, melyre a nap későbbi folyamán bizony jócskán szükségük lehet.
– Anyu? Megfésülnéd hullámosra a hajamat?! – újabb kérdés kislányától, mire bizony nem árt, ha válaszol az ember, különben a tartós bizonytalanság állapotát kockáztatja a gyereknél.
– Édesem! Várnál egy másodpercet, légy szíves?! – most érzi, hogy elérkezik a sorsdöntő pillanat, már ami saját idegeinek pattanásig feszülő köteleken való tartós táncolását jelenti, de akkor is muszáj uralkodnia magán, hiszen kislánya semmiről nem tehet. Egyáltalán nem is ő hibája, hogy még nem alakult ki nála a tartósnak nevezhető időérzék.
Még egy utolsó igazítás saját sminkjén. Egy leheletnyi szájfény, amitől egyszerre sikkes, divatos, és remélhetőleg csábítóan szexissé varázsolta enyhén telt ajkait, és bár vállközépig leérő, mézszőke haja úgy fest, mint aki a farkasokkal táncolt, talán ha kontyba feltűzi, vagy később egy befőttesgumival becsavarja, az igenis sokat segít a későbbiekben.
– Anyu! Nem találom a holmimat! – újabb követelőzés a gyerekszoba irányából. Hát nincs mese. Valakinek muszáj irányítania is a dolgokat, nem csupán csak fecserészni róla, ahogy a férje szokta.
– Azonnal, drágám, anyu máris úton van! – elkezd harisnyás lábaival előbb sietősen ügetni, majd átvált könnyed szaladásba, mintha legalábbis azonnal a félmaratonra készülne, hiszen kevesebbel úgyse volna hajlandó beérni, végül aztán amikor rálép egy szúrós, eldobott játékra, melyet a kislánya – vélhetően – feledékenységből hagyott az előszoba közepén, pedig vagy milliószor meg lett neki magyarázva, hogy bizonyos dolgok balesetveszélyesek, váratlanul nem bírja apró felszisszenő fájdalmában visszafogni magát, és mérgesen megdorgálja – persze csupán csak a levegőbe belebeszélve – lányát:
– Napsugár! Hányszor megbeszéltük, drágám, hogy a vacak játékaidat ne hagyd szerteszét, mert balesetveszélyesek?! Anyu nagyon mérges lesz ám rád, ha ez még egyszer előfordul! – veti fel kecsegtető, kínálkozó lehetőség gyanánt.
A gyerekszoba felől – legalábbis – egyelőre nem hall semmit. „Ki tudja? Talán máris akkora szentségtörést követett el, hogy önkéntelenül is megbántotta azt a valakit, akit a világ minden kincsénél jobban szeret?” – fut át gyorsan az agyán, míg futva elérkezik a gyerekszobáig. Amikor belép, kislánya éppen az ágy alatt keresi hátizsákját, majd néhány pillanat múltán egészséges megnyugvással konstatálja, hogy meglett a tegnap este kiadósan felpakolt hátizsák az összes szükséges iskolai holmijával egyetemben.
– Minden rendben van, drágám?! – kérdez rá csak a biztonság kedvéért, miközben bensőséges, és kicsit talán meg is ható ösztönből és rutinból született anyai érzések törnek rá.
– Anyu? Megfésülöd a hajamat? – kérdezi most kíváncsian, kicsit talán még gyanakodva is, hogy anyukája végre-valahára a folyamatos szólítgatások ígéreteiből kegyeskedett megjelenni, és egy kicsit vele is foglalkozni.
– Édes kis angyalkám! Sajnos arra már nincs idő, de kapsz helyette majd egy szép frizurát. Nemsokára neked is le kell majd vágatni a hajadat!
A kislány sokáig eltöpreng ezen a már-már túlzottan is leegyszerűsített válaszon, majd kissé dacos fejszegéssel határozottan kijelenti, hogy egyik kis barátnőjének az osztályukban nagyon szép hajat készített a barátnője anyukája, és neki is megígérte, hogy csinál neki egy hasonlót, ha szeretné, mert ért hozzá.
– Igen, drágám! Ez nagyszerű lesz, biztos vagyok benne, de most már muszáj elindulnunk, ha nem akarunk elkésni még jobban! – válaszolja, talán csak azért, hogy önmagát egyszerre biztassa és támogassa.
– Anyu? Nem reggelizünk csokis pelyhet? – kérdezi.
– Édesem! Most nem! A suli felé menet majd kapsz valami nagyon finomat! Most pedig légy szíves hozd a kabátodat, és keresd elő a cipődet. Sapka, sál, mert azért még mindig hideg idő van odakint, és épp csak kijöttél a náthádból! – figyelmezteti kellő tapintattal.
A kislány azonnal megkeresi téliesített kabátját, sapkáját és sálját.
– Anyu, milyen lesz az új hajam, ha a sapkámat is felveszem? – újabb kissé értelmetlen kérdés, de ez van, nincs mit tenni.
– Napsugár! Te már így is nagyon szép kislány vagy! Még akkor is, ha most mindjárt felteszed a sapkádat! – a biztonság kedvéért kislánya szőkés fejébe nyomja a bolyhos, jó meleg sapkát.
Szükség is van ám rá, majd amikor ő is sietősen elkészült, és mindent ellenőrzött, hogy le van-e kapcsolva, hogy ne legyen semmi áram alatt, sietősen kilépnek közösen a lakásukból, majd gondosan bezárja az ajtót, később a biztonsági ajtót is, és elindulnak.
A vadonatúj furgonszerű minibuszban a kislány azonnal, amint beszáll a hátsó ülésre és maga mellé teszi hátizsákját, máris igyekszik magára tenni a biztonsági övét, és gondosan becsatolni magát, ahogy tanították neki szülei. Amikor az anyuka is beszállt az autóba és magára erőltette az övét, rögtön elhangzik az első, megkerülhetetlen kérdés:
– Anyu? Nézhetek rajzfilmet?
– Ha azt szeretnél, én viszont nagyon szeretnék veled beszélgetni, mert úgy érzem, hogy egyre kevesebb időt töltünk együtt közösen. – valósággal kibukik szájából a keserédes és kissé marcangoló igazság, hiszen az elmúlt pár évben annyira keményen hajtotta magát az előléptetés fejében a munkahelyén, hogy sajnos nem vette észre, hogy sokszor önkéntelenül is megfeledkezett és elhanyagolta egyetlen szeme fényét, ami miatt most valósággal gyötri és marcangolja a tartós bűntudat.
A kislány – úgy tűnik – inkább rajzfilmet nézne, így az anyuka azonnal megnyom egy gombot a műszerfalon, mire a hátsó ülésekbe beszerelt miniképernyős tévé automatikusan bekapcsol, és máris kezdődhet a mesemaraton.
Miközben a suli felé tartanak, remélhetőleg betartva minden KRESZ-szel kapcsolatos faramuci szabályt, a kislány a rajzfilm közepe felé egyszer csak váratlanul megszólal:
– Anyu? Haragszol valami miatt?!
Kérdése jócskán meglepi az anyukát. Akkor ezek szerint – több mint valószínű – arról is pontosan tud, hogy ő és az apukája párszor kiadósat veszekedtek egymással, míg őt szándékosan beküldték a gyerekszobába házi feladatot írni.
– Nem, drágám! Ugyan dehogy! Tudod, a felnőttek dolgai meglehetősen bonyolultak… ha kicsit nagyobb leszel, majd megérted… – mintha csak tipikusan az ő anyját hallaná, hiszen amikor a kilencvenes évek derekán ő volt gyerek, az ő anyukája is hasonló, kissé kiábrándító szöveggel rukkolt elő.
– Apu és én rajongásig imádunk, és egy milliárd Túró Rudira szeretünk téged, édesem… csak tudod… apunak is nagyon sok munkája akadt a mostani időben, hogy neked mindent meg tudjunk vásárolni… de nyáron megígérem, hogy elutazunk valahova, és nagyon jól fogjuk magunkat együtt érezni… – mégis miért van olyan érzése, hogy mindent, amit a kislányának mond, az szemenszedett hazugság?
– Anyu… ne haragudj rám, hogy bajt okoztam… – kissé pityergőssé válik a kislány hangja, és ekkor rögtön cselekedni kell. Óvatosan leáll az egyik következő mellékutcában, nem foglalkozva azzal, vajon kell-e a parkolásért fizetnie, majd amint megálltak, azonnal kiszáll a vezetőülésből, kinyitja a hátsó ajtót, kicsatolja a kislány övét, és jó szorosan magához öleli.
– Hékás! Nyugodj meg! Nem történt semmi, kicsi szívem! Én is nagyon szeretlek, csak tudod… az életben számos olyan fontos dolog van, amiről nagyon nehéz beszélni és gondolkodni, mert az ember sajnos csak később döbben rá arra, hogy mekkorát hibázott, vagy épp veszített… Meg tudod ezt érteni, kicsim?! – papírzsebkendővel óvatosan letörli a kislány könnycseppjeit.
– De ugye nem lesz semmi baj, anyu…? – kérdezi halk egérkehangon, kicsit még mindig szipogva.
– Hékás! Bízhatsz bennem! Tudod mit? Ha végeztél majd a suliban, és hazajöttél, elmehetnénk valahova csak mi kettesben. Mit szólsz? Csapunk egy igazi vérbeli csajos bulit!
– …De a házi feladatot és a leckét is meg kell írni, ahogy mindig mondtad… – érvel a kislány.
– Igen, nagyon helyes, de azért néhányszor nem árt, ha az ember egy kicsit megpróbál kikapcsolódni, különben könnyen lehet, hogy elveszti a fejét, vagy épp bedilizik! – minek traktálja saját lánya fejét ekkora sületlenségekkel? – kérdezi saját magát.
– Megnyugodtál egy kicsit, szívem?! – kérdezi, hangjában némi aggodalommal.
– Talán… – igyekszik a zsebkendőt szorongatva még jó párszor megtörölni két gombszemét.
– Megígérem, hogy vigyázok rád, és sosem hagyom, hogy bármi bajod essék! – majd hozzáteszi: – Akkor mehetünk, hercegnőm?!
A kislány bólint a visszapillantó tükör fogságából, aztán inkább kibámul az autó ablakán.
Az iskolához közeli fizetős parkolóhelyeken – szokás szerint – egy árva gombostűt sem lehetett volna elejteni, akkora volt a forgalom.
Napsugár szinte azonnal észreveszi az autóablakból néhány osztálytársát, akik szorgalmas, nyüzsgő kiscsibék módjára igyekeznek beszélgetni egymással.
– Ó, nézd csak, szívem! Néhány barátnőd már itt van! Van egy olyan igazán jó megérzésem, hogy ez a mostani nap szenzációsan és frenetikusan fog majd alakulni! – segít kicsatolni a kislányt, cuppanós puszit ad pirospozsgás arcára, majd elhajt.
„Valami szép ajándékkal kellene meglepnem Napsugárt!” – mélyed gondolataiba, miközben igyekszik a dugószintű forgalomban biztonságban ellavírozni munkahelyéig.