Felkapott hírnév, azonnali bukás

Az internet korában az ember hajlamos olyasféle érzéseket, hangulatokat megsejteni magában, mintha egyszersmind már minden rohadna, vagy adott esetben a totális káoszba, aberrált idiotizmusba fulladt volna.
Egy méltán elhíresült talkshow házigazdája lett egy díjnyertes szépségkirálynő. Igazi, egzotikus, amolyan Kleopátra-arcú, kortalan szépség, aki viszont két egyszerű mondat – nem sok –, annyit sem tudott összerakni.

– Sziasztok! – tegezett le mindenkit a volt szépségkirálynő, amint kecses hattyúként végigrisztálta formás idomait szándékosan a nyálcsorgató operatőr előtt a stúdióban. – Tök szupi, hogy így összejöttünk! – hatalmas, kötelezően elismerő tapsvihar és tetszésnyilvánítás fogadta sablonos szavait.

– Első sztárvendégemet már ti is nagyon jól ismerhetitek! Tudjátok, aki abban a díjnyertes sorozatban játszott, amit már most több mint tízmillióan láttak országszerte! Azóta a legjobb barinők lettünk, és előszeretettel dumcsizzuk ki a pasis ügyeinket! – megint szűnni nem akaró, orkánerejű tapsvihar. – Következő vendégem: Koszalics Olga! Gyere be!

A tévéképernyőn most feltűnt egy meglehetősen már-már túlzásba vitt karcsú és hihetetlenül sovány, rendkívül fiatal, talán éppen tinédzser éveit maga mögött hagyó hölgyemény, akinek az egyik kezében egy kiskutyus vakkantott párat, míg a másik kezében egy méregdrága, megfizethetetlen táska fityegett.

– Szia, mia mindenkinek! – köszöntött mindenkit mosolyogva, amit újfent elismerő tapsvihar követett.

A két jó barátnő kölcsönös gesztusok kíséretében kedveskedve átölelte és megpuszilta egymást, méghozzá jól látható, művészi szögben, hogy az adott operatőrnek minél kevesebb dolga legyen. Aztán kölcsönösen kényelembe helyezték magukat.

– Éppen a legújabb podcastodon vagy túl, aminek már most milliós rajongói tábora van, és ha jók az infóim, behívtak egy játékfilmes castingra is! – babrált összegyűrt papírjai között a szépségkirálynő, akinek most nagy segítségére volt a füleibe helyezett minifüles, amin a legtöbb utasítást és szöveget kapta, hogy mit is kell pontosan mondania és csinálnia.

– Hát… igen! Tudod, a shownak mindig mennie kell! – vihogva, kissé ostobán megsimogatta valamiért morgó kiskutyusát, aki már alig várta, hogy kiszabadulhasson a karok ölelő fogságából.

– Milyen tündi-bündi, imádnivaló kiskutyád van! – vette tüzetesen szemügyre a négylábú kis házikedvencet a műsorvezető, ám amikor az sorozatban morogni kezdett, inkább letett arról az elvetélt próbálkozásáról, hogy szabadkézzel megsimogassa. Pedig állítása szerint rajongásig imádta az állatokat.

– Igen! A neve Gyilkos, és a világ legcukibb kiskutyusa! – látványos puszi következett a kis házikedvenc orrocskájára, amitől már nem is morgott annyira. Persze az operatőrnek ezt is sikerült olyan kamerabeállítással megoldania, mintha a legnemesebb tett lenne az állatok védelmében.

– Mire készülsz most? – érdeklődött bájvigyorral a műsorvezető.

– Hát… épp most szakítottam a fiúmmal, de már együtt vagyok egy jóképű sráccal, akivel készülünk Balira! – itt annyira elpirult a fiatalos, divatot teremtő influenszer, mint aki valóban őszintén nagyon zavarban érezné magát.

– Oh! Hát ez igazán nagyszerű! Ha jól sejtem, csak ezután készülsz majd fel valami igazán nagy durranásra, igaz?!

– Hát… bár azt mondta a menedzserem, hogy szigorúan tilos róla bármit is elmondanom, de behívtak, hogy készítsenek velem néhány zenei felvételt. Szerintem ez írtóra izgis feladat lesz! Már bizsergek is! – lelkendezett megint műmájer bájvigyorral, amit újabb, szűnni nem akaró lelkes tapsvihar követett.

A műsorvezető most közvetlenül átkísérte meghívott, kedves vendégét egy alkalmilag felállított főzőstudióba, melyet közvetlenül a többi díszletből alakítottak ki, főként a vállalkozóbb szelleműeknek, akik főzési-sütési tudományukkal kérkedtek.

– Most pedig, kedves nézőim, az én kedves Olga barátnőm elárulja titkos receptjét és el fogja készíteni híres és ínycsiklandozó rebarbarával töltött palacsintáját. Itt egy segédtechnikus máris kihozta a szükséges konyhai eszközöket: egy palacsintasütőt, egy műanyag keverőtálat a hozzávaló műanyag kanállal, és kissé fonnyadófélben lévő rebarbaragyümölcsöt, melyről azt állították, hogy frissen hozták, majd csöndes angolosággal el is tűnt a színfalak mögött. A műsorvezető megkötötte előbb a saját, majd az újdonsült sztárvendég konyhai kötényét is, amire valamilyen kivehetetlen reklámlogót nyomtattak.

– Már alig várjuk, hogy végre személyesen is megcsillogtathasd a gasztronómiai szaktudásodat. – Látványosan összedörzsölgette párszor maga előtt a kezeit.

A fiatal lány kezdetben csak állt tétován, majd egyszer csak a kamerák felé nézett, ahol egy technikus hatalmas kartontáblát tartott fel, amin a palacsintakészítés elemi receptjét írták fel nagy nyomtatott betűkkel, hogy könnyebben el lehessen olvasni. A lány még szerencse, hogy legalább szótagolva megtanult olvasni, így igyekezett nem pánikolni. Helyette kicsivel mindenből többet öntött bele a keverőtálba. A liszt, ropogós tojáshéjak és tej valami annyira csomós, ragadós masszát eredményezett, amit egyetlen valamirevaló kukta sem szívesen kóstolt volna meg. Ehhez jött természetesen a már előre megpucolt, közepes méretűre felvágott, élénk püspöklilás rebarbara, amitől a kellemesen sárgás színű massza egy amolyan műtős dózis-színt kapott.

– Remélem, mind együtt izgulnak velem a kedves nézők, hogy vajon ebből a sok finomságból mi fog kisülni. Most elmegyünk pár perc reklámszünetre, de addig se menjenek el sehova!

A stúdióban a reklámszünet közben valamelyik technikai vezetőnek hirtelen az a használható mentőötlete támadt, hogy a fiatal lánynak azért – biztos, ami biztos –, nem ártana megtanítani a palacsintasütő használatát, és bizonyos tűzvédelmi szabályokkal sem árt, ha tisztába kerül.

A tízperces reklámszünet alatt az influenszer lányt látszólag tökéletesen lefoglalta, hogy önmagával szelfizhetett a stúdióban, illetve újabbnál újabb idióta és szándékosan lebutított, gyerekes posztokat osztott meg a közösségi média felületein arról, hogy milyen állat már ebben a fantasztikus országban az élet stb.

– A reklám után, ahogy ígértem a kedves nézőknek, Olga bemutatja híres palacsintatudományát! Továbbra is visszafojtott lélegzettel izgulunk helyette is.

Már az is kisebb csodával ért fel, hogy szó szerint tocsogott az olajban a palacsintatészta massza. Előbb illendő lett volna megvárni, hogy az olaj rendesen átmelegszik, de hát szorított a műsoridő, és a shownak mindenképp folytatódnia kellett tovább. A másik nehézséget pedig az okozta, hogy a fiatal lány ki nem állhatta, ha be kell koszolnia makulátlanul tiszta, műkörmökkel felékesített kezecskéit, mert állítása szerint ettől olyan mocskos érzések kerítették hatalmukba, amitől totális undort érzett.

A fergeteges palacsintasütési műveletnek végül az lett a vége, hogy a modell-műsorvezető igyekezett mindenben a tapasztalatlan, fiatal lány segítségére sietni, aki onnantól kezdve jóformán a kisujját sem volt hajlandó megmozdítani vagy segíteni, így a legjobb barátnője kivette a kezéből a kezdeményezést és a cselekvés minden maradék szándékát.

– Hát, kedves nézőink! Íme az ínycsiklandozó rebarbarás palacsinta! – törölte meg lisztes kézzel egzotikus arcát a műsorvezető, és igencsak meglátszott rajta, hogy legszívesebben bárkit azonnal keresztre feszítene ekkora baklövés és kellemetlenség miatt. – Próbálják ki egészen nyugodtan, és higgyék el, nem fognak csalódni! – utolsó mondataiban azonban már ő is erősen szkeptikusan kételkedett.

– Úgy tudom, hogy te olyan művészeti suliba jártál, ahol volt külön zenei oktatás? – kockáztatott meg egy ártatlannak tetsző kérdést a műsorvezető.

– Hát… igen, azazhogy… nem tudom pontosan… – a fiatal süldő lányon jócskán meglátszott, hogy az elbizonytalanodás totális válságával küszködik, mint általában azok az emberek, akik ha váratlanul keresztkérdések közé kerülnek, nem képesek ütőképes diplomáciai, szóbeli stratégiákat kidolgozni.

– Bocsika, de ezt most nem igazán értem! Biztos vagyok benne, hogy a kedves nézők is már valósággal égnek a vágytól, hogy egy dal erejéig megcsillogtathasd előttük zenei tudásodat!

– Hát… én… nem pontosan értem… de ahogy akarod… – a fiatal, csinos, üresfejű lány felállt a székéről, persze kiskutyusával együtt, ha már annyira összeszoktak. Valamelyik technikus azonnal a kezébe nyomott egy vezeték nélküli, csúcsminőségi mikrofont, és elindította a megfelelő dalt. A legtöbb nézőnek legfeljebb csak akkor derült fény a kendőzetlen igazságra, mikor az adott zenei technikai vezető a stúdióban a playbackes hangkeverést és a zenét nem egyszerre, hanem pár másodperces késleltetéssel indította el az indítópulton, így a fiatal és látszólag nagyon lelkes influenszerről azonnal hallani lehetett, hogy csicsergő egérhangja van, és olyan hamisan szól, akár egy tehetségtelen amatőrnek. Mégis a közönség valami miatt kitörni készülő tapsviharral üdvözölte.

Amikor az adott dal lement, szinte azonnal dermedt, néma csend telepedett a kellemesen, otthonosan berendezett stúdióra. A nézők többsége elsőre azt hihette, hogy biztosan szórakoznak velük, vagy legalábbis a bolondját járatják egyesekkel, hogy ennyire gúnyt űznek egy fiatal és minden bizonnyal nagyon is tehetséges influenszer lány zenei tehetségéből, aki – meglehet –, csupán csak azért nem volt a helyzet magaslatán, mert még nem volt ideje rendesen begyakorolni sem az énekhangját, sem pedig az esedékes dalt, amit el szeretett volna a nagy nyilvánosság előtt énekelni.

– Hát… kedves nézőink… – köszörülte meg elfogódott zavarában a torkát a modell-műsorvezető. – Ha hallhatták volna, mennyire fantasztikus dalt adhatott elő az én nagyon kedves Olga barátnőm. Továbbra is sok sikert kívánunk neki készülő zenei karrierjéhez! (Ha ez a kijelentés egy amerikai talkshowban hangzik el, a műsorvezető egész biztosan a mennyezetre emelte volna a tekintetét, és fennhangon kijelentette volna: „Isten segítsen bennünket!”)