Szent Lajos sziget, Párizs
Antal Izsó
2025.03,02.
A Rue Saint-Louis-en-l’île
egy csepp nyugalom, falatnyi meglepetés.
Egy rövid utca Párizs szívében.
Az egykori szent és király, Szent Lajos
nevét viselő kis sziget közepén.
A megannyi látnivaló után látszólag
semmi érdekes, semmi különleges,
semmi, ami itt elbűvölne.
Csupán egy utca, így egyszerűen.
Egy zárójel, egy szusszanásnyi csend
a zaj, tolongás, a rohanás közt és után.
Ami ebben a meglepő és egyben megkapó, az,
hogy mindez a lázas, lüktető
nagyváros közepén fogad.
Ez a valami valójában
egy kincs,
egy ékszeres ládika,
egy csiszolatlan gyémánt,
s mindez ingyen: itt nincs belépő, nincs pénztár,
ahol a fizetéshez hozzátartozik
a szükséges kellék, a sorban állás.
És amit a hely kínál:
nézelődés az utca két oldalán,
a sok boltocska csábító kirakati portáját végigfutva,
vagy akár belül a boltban egy mustra,
vagy csupán egy célnélküli séta.
Itt a szigeten ráérsz ballagni, itt nem pénz az idő.
És ha egyszer a végére érsz, s az utca elfogy,
fordulj balra: kincsre akadsz, egy Szajna-parti sétányra,
a quai d’Anjou-ra bukkansz, szegélyezve árnyas fáival.
Amit ott látsz, az megcáfolja a korábbi állítást,
hogy itt nincs látvány.
A rakpart önmaga egy látvány az árnyas fákkal,
oldalán a Szajnával,
párosulva egy különleges hangulattal.
Mindez így egy kerek egészet formál.
Sétád közben állj meg a rakpart közepén,
ülj fel a kő mellvédre, lábat lógatva,
s hallgasd a túlpart moraját,
megszűrve a zajt a platánok által.
Nézz le a vízre és a rakparton andalgó
önfeledt szerelmes párra,
s menten elfog a nosztalgia.
Önmagad látod képzeletedben vissza, ifjan.
Egy mélyet sóhajtasz, szemedben megjelenik
néhány könnycsepp, de nem szégyelled őket.
Kezed ugyan mozdulna, hogy letöröld
a makacsul legördülni kívánókat,
de félúton megáll tétován, inkább zsebre dugod,
könnyed hagyod, hogy folyjon.
Felállsz, és halkan, csak úgy magadnak,
egy régi dallamot fütyülve mész tovább.
Barátom, bizton mondhatom,
ha életedben egyszer oly szerencse ért,
hogy lépted egyszer itt, a quai d’Anjou kövén
kopogott, emlékét sose felejted, s álmaidban
gyakran visszatér majd a látvány,
melyet akkor láttál, s újra elfog a hangulat,
melyben itt részed volt, s melyben elmerültél,
itt Párizsban, egykor régen.
egy csepp nyugalom, falatnyi meglepetés.
Egy rövid utca Párizs szívében.
Az egykori szent és király, Szent Lajos
nevét viselő kis sziget közepén.
A megannyi látnivaló után látszólag
semmi érdekes, semmi különleges,
semmi, ami itt elbűvölne.
Csupán egy utca, így egyszerűen.
Egy zárójel, egy szusszanásnyi csend
a zaj, tolongás, a rohanás közt és után.
Ami ebben a meglepő és egyben megkapó, az,
hogy mindez a lázas, lüktető
nagyváros közepén fogad.
Ez a valami valójában
egy kincs,
egy ékszeres ládika,
egy csiszolatlan gyémánt,
s mindez ingyen: itt nincs belépő, nincs pénztár,
ahol a fizetéshez hozzátartozik
a szükséges kellék, a sorban állás.
És amit a hely kínál:
nézelődés az utca két oldalán,
a sok boltocska csábító kirakati portáját végigfutva,
vagy akár belül a boltban egy mustra,
vagy csupán egy célnélküli séta.
Itt a szigeten ráérsz ballagni, itt nem pénz az idő.
És ha egyszer a végére érsz, s az utca elfogy,
fordulj balra: kincsre akadsz, egy Szajna-parti sétányra,
a quai d’Anjou-ra bukkansz, szegélyezve árnyas fáival.
Amit ott látsz, az megcáfolja a korábbi állítást,
hogy itt nincs látvány.
A rakpart önmaga egy látvány az árnyas fákkal,
oldalán a Szajnával,
párosulva egy különleges hangulattal.
Mindez így egy kerek egészet formál.
Sétád közben állj meg a rakpart közepén,
ülj fel a kő mellvédre, lábat lógatva,
s hallgasd a túlpart moraját,
megszűrve a zajt a platánok által.
Nézz le a vízre és a rakparton andalgó
önfeledt szerelmes párra,
s menten elfog a nosztalgia.
Önmagad látod képzeletedben vissza, ifjan.
Egy mélyet sóhajtasz, szemedben megjelenik
néhány könnycsepp, de nem szégyelled őket.
Kezed ugyan mozdulna, hogy letöröld
a makacsul legördülni kívánókat,
de félúton megáll tétován, inkább zsebre dugod,
könnyed hagyod, hogy folyjon.
Felállsz, és halkan, csak úgy magadnak,
egy régi dallamot fütyülve mész tovább.
Barátom, bizton mondhatom,
ha életedben egyszer oly szerencse ért,
hogy lépted egyszer itt, a quai d’Anjou kövén
kopogott, emlékét sose felejted, s álmaidban
gyakran visszatér majd a látvány,
melyet akkor láttál, s újra elfog a hangulat,
melyben itt részed volt, s melyben elmerültél,
itt Párizsban, egykor régen.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a vershez!