SÜLLYEDÉSEK EGYETEMES SZÉGYENE

A tudatosan kitaszított mélység,
mint a befelé táguló, megalázott mozdulat lenne.
Egymásnak feszítő önmagát
vetülő kóbor árnyak sejtelme
süllyedni kész, öngyilkos merengések között
társítható tömény magány,
hogy nincs többé, és talán nem is lehet,
időelőleg szertezüllik a kiismeretetlen
céltalan fajszót jövő!

A bizalmakat osztogató tenyerekben,
a névtelen örömökben
már másoknak példáját adják oda önként
önmagukat; a mindig elérhető távolságok
bizony egyre ritkábban értelmezhetőek.
Kikövetkeztetett bölcsességek
és léteznek buktató bökkenői a fenti Világ;
csábítgatná a manipulálható embert
szajha-magához barbárt felett ritkán,
ha teremhetne harmonikus fejlődés.

A tömegemberek sokadalma buboréksorssá fajzott,
az emberben mindaz, mi egykoron kiérdemelte
a becsület, a dicséret megkülönböztetéseit,
volna modern ember újkori kőbunkó, barbár-barom;
jólcsengő haszna származhatott belőle.
Fogaskerék lenne szégyenében,
restelni magát mardosó bűntudattal,
és a magától megpattant erek finom hálóiban
önként megfeszülne, sehogy személyiségét
totálisan feladja, újéknak becézgetik.

Fennhangon mostanságot
termékeny, szabott gondolkodóka;
bár jól tudható, hogy az álpróféták is
ürge- vagy vakondlyukba bújtak.
Meddig maradhatnak vajon pökhendi vágyó
hobbi-dilettánsok, idióta okoskodók
a majdani mostban, hogy minden mindentől távolodik,
ellentétül a szeretet a gondoskodó elfogadástól,
az anyai hűség a szív emberétől;
az ember hülyülésének egyetemes szégyene
homlokegyenest mindig kitapintható s megfejthető.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.