ARC-VAKOLATOK

Tasi83

Odakint a törékeny arc-vakolatán ostromolnak a könnyek.

De odabent szemek golyó-kozmoszán,

retinák gömbjeiben a szomorúság valósága mind valószínűbb,

s sebezhetőbb lett!

A tűnt fájdalmat, érzelmek romjait gondos túlélőként

még dédelgetjük egy darabig,

s mégsem kérdjük:

Megváltoztunk-e, vagy felálltunk-e újra?

– Egyik gyöngyszem halvány, a másik kincset hordozó kristály,

a harmadik üvegpalota,

s mind annyira mulandó s halandó.

Benn dolgoznak a szervezet

titkos üreg-katakombáiban,

a mindig eleven sejt-motorok, biológiai részecske-molekulák!

Az emberek tán eggyé olvadnak újra a fájdalmak tengerében.

– Sebezhetőségben is idegen marad az, ki még

tanulta tisztelni a létezés cifra szabályzatát,

mikor könnyek zápor-zuhanása között igaz-szemekben

fölfedhetővé válik a Valódiság esendő embersége!

A fájdalom – nem tudni, honnan eredeztethető!

Titkos ingerküszöbök metronómjain

azonban mindenki megérzi

s nyomorgó megkeseredettségből

mindhiába nem állhatsz ki sohasem,

mert azok bizakodó reménykedést

hogy van, s tán még lehet, még nem ismerhetik!

Mert ki szívében foszlik s szakadozik,

az őssejt s atomrobbanás vájt kráter-üregeket

lelkébe annak a legnehezebb dolga lesz!

– Csupán az apokalipszis gödre;

az odú, melyben az Élet bekövetkezett Cassandra-bélyegjei

sokasodnak, lesz az utolsó ítélet,

melyben a szenvedések s könnyek ismételten megfogannak,

hogy bugyborékolva a felszín felé törjenek!