Nyári vasárnap délután

Antal Izsó

Álmos nyári vasárnap délután,
egy kiadós finom ebéd után,
mikor forróságtól rezeg a levegő,
jóllakottan, elégedetten,
hűs helyet keresve,
lustán elnyúlva hever a hőség,
tán épp egy rejtett, árnyas bokor
legmélyén.
A máskor oly élénk szél is hasonlón
pihen valahol, most nem jár sehol.
A levegő dermedten áll,
mozgásnak híre-hamva sincsen.
Az izzó forróság bénít.
Ilyenkor a melegben még a gondolatok is
tespednek a fejekben.

Minden egyes mozdulat nehéz,
s lám, minden mozgás
megszűnik egyszerre.
Nyugalom és csend lép helyébe.
A nap zeniten áll, perzsel.
Sugarai bántóan erősek,
még a szem is fáj, ha néz.
Ember s állat
védelmet nyújtó árnyékot keres,
a növények is mind
ezt tennék, ha tehetnék.

Egyedül az idő nem fárad el,
s mint mindig eddig tette,
ezúttal is tovább lép.
Fenn a magasban,
a nap korongja is őt követi,
már erősen vöröslik,
alább is szállt, mielőtt lebukik.
Távolról már közelít,
a bíbor színű alkonyat lassan ideér,
s miután a nap vérét hullatta,
lassan lebukik s eltűnik.

Színre lép az est, fekete palástját,
már kezében, készen tartja,
hogy kellő időben a világot
vele betakarja.
Még néhány tétova perc,
s ha ekkor felnézel az égre,
már láthatod, hogy a vacsoracsillag is
feljött s fényesen ragyog,
a kellemesen hűs est közepette, immár.

Ekkor megkönnyebbülten sóhajtasz egyet,
de tudod, hogy mindez csak átmenet.
Másnap ismét várhatod jöttét
egy újabb forró napnak,
de ezúttal a hét elején, hétfőn.

Ez így van ugyan,
de elmúlt egy nehéz nap
s a forróságból eggyel kevesebb van
már hátra,
s noha mindez csekély vigasz,
de mégis, a jövőt tekintve optimista
és ami a lényeg, igaz.