FARKASCSAPDÁK SENKIFÖLDJÉN

Az ember mostan összeszorított
tigrisfogai közt fogcsikorgatva
tartaná még a bizonytalan Végtelent;
sorsa fölött még nem dönhettek
égi hatalmak,
hogy vajon kiszakított madárfióka,
vagy árva Robinsonnak
maradjon-e meg.

Viperafészkekben most
manipulálható sziszegő,
dörzsölt kígyók tanyáznak
– látszólag –,
mindenhova behízelegve,
széptéve magukat;
jövendők tudatos-biztos
szeméttelep-dáridója
– meglehet –,
csupán csak
egyetlen karnyújtásnyira van.

Az ember tétován lépkedne
nagy ismeretlen messziségek
útján fáradhatatlan,
mint árva-anyaszülte,
úgy felel saját önző életéért,
akár a rabláncon
függeszkedő kóbor elítélt.

Kilyukadt fogsoroknak tűnnek
az átélt emlékek is,
melyhez – hajdanán –,
még az ember híven,
s akarattal, de ragaszkodhatott;
hétköznapok hideg
satuja fölött nukleáris
gombafelhőnek tűnik az ócska,
kékszín horizont.

Tátonganak még egyre
a Senkiföldjén a farkascsapdák,
s már nem lehet semerre
biztonságot mutató kiút.

Most egyre inkább
kihasználható eszköz-pojácává
degradálódott a mihaszna ember is,
bankárok, ügyvédek,
stróman-üzletemberek
enyvesedő keze között,
kik egyénieskedő játékszabályokat
diktálva saját hasznaikat forgatják,
míg másokat emberszámba
sem igen vesznek,
zsíroshátú pénzekkel
meg nem válthatóak lélektani,
benső erények,
– akár egy vadidegen
hatalmaskodó árnyék
az emberre ráhajol előbb
csak a lelki, később
aztán a testi kín.

S akár egy túlvilágból
visszamaradt parabola-görbe
a Létezés is peremvidékek szélére
téve vesztegelni tud;
az ember tétován ücsörög
a hiány-szagú Mindenségben,
s talán már egyénieskedő
megfejtéseit sem keresi-kutatja.

Mert önző-saját érzelmei
is egyre inkább csetlő-botló
lerakott geometriák;
egyre kevesebben akarják
megtalálni egymásban is
a holtigtartó kincs-szemetet.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.