Szárnyak és Szívek

– Amikor a szív repül –

A távoli múltban, mikor még meg lehetett számolni a csillagokat az égen, két tündér születése adott új fényt a világnak. Először Zilla érkezett, majd két sóhajjal később Nília is. Szemeik mandulamag alakúak voltak, és hosszú ívben húzódtak a halántékuk felé. Annyira ragyogtak, mint a harmatba hajoló hajnal. A többi tündér meg volt győződve róla, hogy valaki belevarázsolta az összes tó színét és mélységét ezekbe a szemekbe.

Azonban míg Nília napölelte göndör szőke haját simogatta a szél, mikor barackszínű szárnya a magasba repítette, addig Zillának csillagporos égbolthaja melegítette a hátát. Szárnya pedig ibolya árnyalatban játszott. Egészen addig, míg volt neki.

Mert ahogy a testvérek növekedtek, a kíváncsiságuk is egyre erősődött bennük, és egyre messzebbre merészkedtek. Egyik este berepültek a Sűrűköd erdőbe. Nília hatalmas pókhálócsapdába esett. Az utolsó pillanatban kiszabadította Zilla, de a szárnya ott maradt.

– Repülj a többiekkel, Nília! Tényleg. Nem kell folyton itt lenned velem – mondogatta a csaknem felnőtt húgának Zilla.
– Nem akarom, hogy egyedül legyél – törölgette szemét a szőke tündér.
– Nem vagyok egyedül. A Föld meleg tenyere tart, és amit te átélsz a nagyvilágban, azt kicsit én is érzem… Különben se bírják a lábaid a járást.
– Egyik tündér se bírja. Te se – borult Nília nővére vállára.
– Az én lábaim már megerősödtek. Menj!

És Nília ment. De maradt is. Mert az estéket mindig együtt töltötték. Már három tündérév is eltelt azóta, hogy Zillától elvette az élet a szárnyát. Azóta megtanulta a földet is úgy, ahogy addig csak a levegőt ismerte: minden kavicsot, minden gyökeret, minden hajnal előtti hideget. Nília pedig megtanulta, hogy a repülés öröme mellé odaér a bűntudat is, mert minden felszállásban benne maradt a nővére hiánya.

A tündérek népe eleinte gyakran járt Zillához. Vittek virágport, éneket, nevetést – mintha ezek pótolhatnák azt, amit a Sűrűköd erdeje elvett tőle. De ahogy múltak a tündérévek, a látogatások megritkultak. A világ hívta őket: új rétek, messzi erdők, dolgok, amiket csak szárnnyal lehet elérni. Egyre többen suttogták:
– Nem maradhatunk itt örökké.
– Mennünk kell tovább, amíg lehet.

Nília ilyenkor a szívébe nézett, oda, ahol Zilla volt. Szorította a mellkasa. Az ég hívta – de a föld visszahúzta.

Zilla a veszteség óta korán ébredt, hogy a szarvasokkal együtt meghallgassa a hajnal meséjét. Ez most így történt. Kiült a bodzabokor legmagasabb levelére. Átkulcsolta kezével a térdeit, és várt. Azonban ez a hajnal, amennyire csodálatos volt, annyira fájdalmas is: a Nap még ki se dugta a fejét, máris festeni kezdett a horizontra. Talán olajfestéket használt. Pirosat, sárgát, narancsot. És ahogy nőtt benne a szeretet a pirkadat iránt, a színeket egyre jobban egymásba folyatta.

Majd a tündér smaragd szeme a mező fölé siklott – a megannyi pislákoló apró pontra. Mire az egyik homályos fényfolt nagyobb lett, és vékony sugarat küldött a mezőre.
– Kész! Ide már nem fér több virág – mosolygott az ezüsthajú tündér.
– Pihenjetek! Holnap útra kelünk.
– De mi lesz Zillával? – remegett Nília hangja.
– Sok dolgunk van még a világban. Muszáj mennünk – suttogták a többiek.

Az eső lassan cseppegni kezdett, majd zuhogva folytatta. Nem pihent meg éjjel se. Már-már úgy tűnt, soha nem hagyja abba.

Másnap reggel a legkisebb tündérfiú kiabálására ébredtek a szárnyas csodalények.
– Anya! Anya, nézd, Huba megváltozott! – kiabálta. És akkor történt valami, amit még az erdő is lélegzet-visszafojtva figyelt.

Mikor az anyja meglátta gyermeke tenyerében a hernyót, azonnal kihűlt a fénye, és sötét árnyék borult rá. Huba hátán tündérszárny rezgett, és azt is rögtön felismerte, hogy kié.
– Mit tettél, Nília? – lehelte a kérdést a levegőbe, miközben csukásra szorította a szemhéjait.
– Vele maradok! – lépett be Nília a tündérekhez. – Immár szárny nélkül.

A levegő megfagyott. És fáztak benne a tündérek. A mindig feszes szárnyuk most szomjazó virágokra hasonlított. Kisvártatva újabb hernyó repült az odujukba. Hátán Erinel szárnyával.
– Valakinek vigyáznia kell a nővéreimre – szólt az öccs határozott mosollyal az arcán.

Az eső alábbhagyott. A felhők kezdtek megkönnyebbülni, a Nap pedig felitta azt, ami a földnek már túl sok volt.

A mező fölött, ahol eddig tündérek fogócskáztak, egyre több hernyó repkedett, amik egyáltalán nem is hasonlítottak már régi önmagukhoz. A tündérek belerévedtek a látványba. Hosszasan figyelték, milyen könnyedséggel repkednek az elajándékozott szárnyaikkal.

Majd Delina törte meg a csendet.
– Miért párás a szemed? – kérdezte az ősz hajú tündért.
– Úgy gondolod, hibáztunk…?

Egy pillanatra megállt az idő, majd lassan érkezett a válasz:
– Van, hogy a gyermek hamarabb látja az igaz utat, mint a felnőtt… És van, hogy csoda nem akkor születik, amikor varázsolunk.

Az idő tovább lépegetett az útján a jövő felé, és ahogy haladt, a tündérek szíve egyre nőtt. Már alig bírták el, így a testük követte a növekedést. A lábuk megerősödött. És ahogy egykor a levegőben, most már a földön is könnyedén eljutottak egymáshoz.

De mindez olyan régen történt, hogy ma megszámlálhatatlan csillag ragyog fenn. A tündérek elfelejtették, hogy valaha volt szárnyuk, hogy volt idő, mikor varázsoltak. Még csak nem is ismerik azt a szót, hogy tündér. Valamire azonban még mindig emlékeznek: ha összefognak, csoda történik – és ehhez nem kell varázslat. Csak egymás.