Erdőszív

Erdő kapujába szűrt fény szivárog,
zöld csönd ringat mélylila virágot.
Törzsek között friss aranypor szitál,
karját nagyra tárja, óvón mélyébe zár.

Mohás kövek ölében hűvös béke él,
párás leheletből megszületik a szél,
mely távoli madár hangot szétrepít.
Lassan az emberben ősi emléket melegít.

Tovább lépek, közelebb. Földbe süppedek.
Megérkezek oda, ahol lüktetve felel.
Mélyre szívom zöld erejét, szíve a szívemben.
Ha távol sodor az út, majd újra belélegzem.

S már nem tudom, hol végződöm én,
gyökér fut bennem a föld peremén.
Lomb susogása, testemben lélek –
bennem él az erdő, s én benne élek.

Hozzászólások (4 darab)