A róka

Azon a hűvös hajnalon pici rókagyerekek futottak szabadon.
– Apu, menj – nézett rá a rókaanyuka, szépséges arcán virágzó mosollyal.

Az apuka csak állt, gyermekeit figyelve, aztán párja szemének csillogását nézve gondolkodott: mit tegyek vajon most? Ott van az a ház, sok kutya, véreb vigyáz. Átsuhanok, árnyék vagyok, nem láttok meg sohasem, csak szemem villog, az arcom nem látjátok soha. Nagy kerítés, nem nagy eresztés, érzem a szagokat, s kikerülöm azokat.

Kell valami a gyerekeknek. Lassan, halkan, prédámat keresve meglátom, mit akarok. Megvagy – viszlek haza a gyerekeknek.

Hatalmas dörrenés rázza meg az eget – mi volt ez? Semmit sem érzek, de megyek, haza viszlek.

Itt az odú, itt az étel. Egyetek, gyerekek, csillog a szemetek, Apu itt van, mindig segít nektek. A szem lecsukódik, másmilyen az éjszaka ma, de a róka mindig nyer, nem veszít soha.